A jövőre nézve biztos ébredést csak a titokzatos hajnali napszak ígér, különösen akkor, ha az álmatlanul forgolódót jól megizzasztja. Az elviselhetetlenség határát súrolja, ami hamarosan egészen a hidegverítékes halálfélelemig nő, ha a keleti égbolt felé réved a tekintetem. Talán sohasem fogom megsz...
Jólétről és felemelkedésről gondolkodni ebben a helyzetben tragikomikus, hiszen a ''majd jobb lesz” állandóan ismételgetett ígérete immár harminchárom éve tart, s közben úgy köszöntött ránk a ''jólétünk”, hogy a reálbérek a harmincnégy évvel ezelőtti szintre süllyedtek. Gyorsul a demográfiai lejtőn való lecsúszásunk, s az önmegsemmisítő tendencia összekapcsolódik a társadalom önpusztító hajlamával. Ennek egyik következménye, hogy százkilencven ország rangsorában toronymagasan vezetünk a rákban való elhalálozásban. Mindezek nyomán nem is annyira meglepő, hogy egyre többen vélik úgy: a polgárháború nem csupán elvont fenyegetés, hanem tulajdonképpen már benne is vagyunk, illetve sodródunk egy olyan kaotikus állapot felé, amely akár a polgárháborúnál is rosszabb lehet. Egyre inkább el kell gondolkodnunk azon, hogy van rosszabb is a polgárháború tragédiájánál: a lassan, de biztosan végbemenő szétrohadás, amelynek roppant veszélyessége éppen a lassú, szinte észrevehetetlen fokozatosságában rejlik. E lassú és felmérhetetlenül veszélyes szétrohadás egyik vészjósló jele, hogy rohamos gyorsasággal nő a hihetetlenül brutális gyilkosságok száma. Ilyen hírek hallatán persze mindenki megdöbben, ám egyedi esetnek tartja, szerencsétlen véletlenek egybeesésének, semmi másnak. Csakhogy ha egyre több emberrel történik egyre felfoghatatlanabb szörnyűség, az talán mégsem csupán a véletlen műve. Különösen fontos lenne elgondolkodni azon az egyre gyakoribb, hátborzongató jelenségen, hogy a gyilkos - például brutális kegyetlenséggel, több emberen elkövetett gyilkosság után - a vérbe fagyott holttestekkel egy szobában tartózkodva békésen megvacsorázik, nyugodtan alszik, aztán másnap dolgozni vagy tanulni indul, mintha mi sem történt volna.
Nem akarok én ebből a hajnali titokzatos napszakból, álombéli repülésből politikát fabrikálni, de elgondolkodtató, hogy hová, merre tart a világunk. Mi lesz velünk, ha valódi vagy vélt sérelmeinkért képesek leszünk bárkinek az életét kioltani? Szembesülni kellene végre azzal a ténnyel, hogy Szerbiában ma több ezer potenciális tömeggyilkos él, és mint időzített bomba, csak a kellő pillanatot várja. Az anyagi, fizikai és legfőképpen minden lelki, erkölcsi, szellemi erőforrásaitól megfosztott, saját történelméből kilökött páriák világának rohamos terjeszkedése végre rá kellene hogy ébressze a végzetesen tudatlan vagy cinikus társadalmi, gazdasági, politikai és médiagurukat, hogy az általuk felépített társadalmi játszmák tragikus végkifejlethez közelednek. A belenyugvás lenne a titok nyitja? Az élet csak akkor lenne egyszerű és elviselhető, ha az ember csak ülne a nagy diófa árnyékában, elégedett lenne azzal, ami jut neki; amennyi az élethez kell.
Miközben csendes boldogságban, szemlélődve örülök az életnek - milyen fennkölt, magas röptű gondolat ez így! -, vagyis ábrándozva bámulom a természet megújuló csodáját, enyhe bizsergés járja át egész testemet. Az élet egyetlen boldog villanása mindent elfeledtet velem, csak azt érzem, hogy élek, és ez az égi közelség most mindenért kárpótol. Régen, talán tíz éve éreztem ilyen mámorító szellőt, amikor Eleonórával kézen fogva sétáltam a palicsi parkban.
Sajnos a következő év úgy elsodorta mellőlem Eleonórát, hogy azóta csak álmaimban látom, vele száguldok a fék nélküli autóban a szakadék felé.