Amikor nagy bajban van a nemzet, amikor a pusztulás, a népességcsökkenés, a szegénység, a beolvasztási törekvések, valamint a széthúzás árnyéka lebeg felettünk, és még a magyar kormány is megtagad bennünket, határokon kívülre szakadt magyarokat, akkor vigaszt és lelkierőt a további küzdéshez elsősorban a rokon népek ragaszkodása nyújthat. Az a szeretet és megbecsülés, amely a finn és a többi finnugor nép részéről felénk árad, jelenthet számunkra biztatást a nehézségek leküzdésében. A rokon népek ugyanis védelmet, segítséget várva mindig ragaszkodtak hozzánk, felnéztek ránk, a legnagyobb lélekszámú finnugor nemzetre, ezért nekünk is méltóképpen kell viszonyulnunk hozzájuk. Az a széthúzás, önzés, a közösségi szellem felbomlása, ami ma a magyar társadalmat jellemzi, sajnos azzal is jár, hogy nemcsak a nemzettársainkról, de a rokonainkról is hajlamosak vagyunk megfeledkezni. Ezért legalább egy évben egyszer, február 28-án, emlékezzünk meg a finn kultúra napjáról. Ebből is lelkierőt meríthetünk magunknak, azt tudatosítva, hogy a népek tengerében nem vagyunk egyedül. Rokonaink vannak, akik szeretetükkel és ragaszkodásukkal, a múltban is és most is, mindig mellettünk álltak, állnak.
Persze, illő azokról is megemlékezni, legalább február 28-án, a finn kultúra ünnepén, akik a legeredményesebben ápolták a finn-magyar kapcsolatot. Szerencsére sokan voltak. Az újabbak közül talán a legkiemelkedőbb volt Rácz István fotóművész, pedagógus, műfordító.
Tőketerebesen született 1908-ban. A sárospataki kollégiumban érettségizett, majd Pesten, 1932-ben latin-görög-olasz szakos tanári oklevelet szerzett. Olasz nyelvet tanított a Markó utcai Berzsenyi Dániel Reálgimnáziumban. 1934-ben baloldali nézetei miatt letartóztatták; és ezért 1935-ben Csehszlovákiába menekült, majd ott újságíróként dolgozott. 1938-ban Finnországban telepedett le, és itt kezdett el fényképezni. A finn-szovjet háborúban önkéntesnek jelentkezik, de elutasítják, és ez csak a második próbálkozására sikerül. 1940-ben megsebesül, és leszerelik. Megnősül, finn nőt vesz feleségül. Ekkor már közismert fotóművész, több, a finn kultúrával kapcsolatos könyv, album szerzője. A Szovjetunió elleni háborúban való részvétele jutalmául itthon amnesztiában részesül, és Magyarország finnországi nagykövete felkéri, hogy folyamodjon hazatérési engedélyért. Ő ezt büszkeségből nem hajlandó megtenni, édesanyja teszi meg helyette, így hazatér, és kiváló pedagógusként dolgozik. A Rákosi-rendszerben azonban sérelmek érik, ezért 1956-ban visszatér Finnországba, ahol munkásságát megbecsülik, és számtalan díjjal jutalmazzák. Finnországról sok fotóalbuma jelent meg, országos hírnevet szerzett magának. Mindemellett magyarra fordítja a finn írók műveit. A legjelentősebb munkája a Kalevala fordítása. Igaz, először csak kétszáz példányban és sokszorosítva jelent meg a finn fővárosban, Helsinkiben, hogy aztán az 1980-as hazai kiadás, a finn néprajzi tárgyak fotóival illusztrálva, a magyar olvasók újabb rétegeit hódítsa meg a világirodalmi értékű finn eposz számára. Rácz nem volt ismeretlen a magyar irodalmi életben sem, számos regényfordítása mellett 1956-ban adta ki még itthon a finn lírai népdalokból készült Kanteletár című kötetét. A kalevalai versmérték ismerete tehát szinte a zsigereiben volt. Rácz István Kalevalája már ránézésére sem hasonlít a korábbi Kalevala-fordításokra. A megszokott párhuzamos sorokat - újabb finn mintára - ő egy sorrá vonja össze, a tizenhat szótagos sorok látványa eleve a klasszikus eposzokat idézi emlékezetünkbe. Eljárása némely kritikusa szerint ,,elősegíti a könnyebb olvasást, másrészt plasztikusabbá teszi a gondolatok játékosan egymásba fonódó szálait'. Mint azonban minden fordítói megoldásnak, természetesen ennek is vannak buktatói. Az egyes ,,félsorok' ragrímeit, a verselés természetéből eredően, nem mindig lehetséges eltüntetni, s így a hosszú sorok közepének és végének ,,hasonvégezete' elnyomhatja az alliteráció erejét.
Rácz István felfogása szerint viszont ,,így az eposz textúrája még érdekesebbnek, szövevényesebbnek hat, s a verselés játékossága még inkább érvényesül'. Fő fordítói célja azonban nem ez volt, hanem az alliterációk maradéktalan visszaadása, ami - ha visszagondolunk a finn és a magyar hangzóállomány különbségeire - eleve reménytelen vállalkozásnak tűnhet. Mégsem lett azzá, hiszen alliterációinak száma helyenként az eredetiét is felülmúlja. Rácz István ugyanis az alliterációt tartja a kalevalai vers fő szervezőerejének. Mindezt egy példával is illusztrálja. Az eposz negyedik énekében Ajnó, mielőtt vízbe ölné magát, leveti és szerteszórja ruhadarabjait. A finn eredetiben minden egyes holmija olyan helyre esik, amelynek neve alliterál az eldobott darabbal. Rácz is ezt teszi:
Ingét veti ingó nádra, szép szoknyáját száraz ágra,
harisnyáját hűs homokra, cipellőjét cifra kőre,
gyöngyeit a gyöpre szórja, dobja gyűrűit a gyomba.
Rácz István nyelvezete gazdag, költői, szókincse szinte kimeríthetetlen. Kitűnően él népi szófordulatokkal, a tájszók, homályos kifejezések használatától viszont tudatosan óvja magát. Noha hosszú életének fél évszázadát Finnországban élte le, magyar nyelvtudásán ennek keresve sem találhatjuk semmi nyomát. Kalevalája gazdag nyelvezetének népi üdesége vélhetően jó ideig nem indul hervadásnak.
1998-ban egyik könyvbemutatójára Budapestre készült, de ezt sajnos nem érhette meg, mert autóbalesetben december 13-án meghalt. Most, a finn kultúra napján, amikor mi is a rokon finn nép kultúrája előtt tisztelgünk, az emelkedett ünnepi hangulatban kegyelettel Rácz Istvánra is emlékezünk.