home 2024. április 25., Márk napja
Online előfizetés
Prózába öltöztetett líra
Bíró Tímea
2023.02.19.
LXXVIII. évf. 7. szám
Prózába öltöztetett líra

Tíz kötete jelent meg, vagyis tíz gyereke van. Igazi nagycsaládos apa, aki kikerics kerékpárjával rója a zentai utcákat, merthogy mostanában postásba bújt költő, író. A zentai lakosoknak számlát, levelet kézbesít, az olvasó embereknek irodalmat, élményt ad. Utóbbiért elnyerte a 2021. év Híd-díját. Szögi Csabával beszélgettünk, néha közbeszóltak az angyalok, a hangos kutyák és az erős szél, de most itt lüktethet az olvasók előtt.

* A Híd-díjat valószínűleg nemcsak a Szakura angyalaiért ítélték oda neked, hanem az eddigi írói életművedért is. Melyik a kedvenced a tíz kötet közül, és miért éppen az?

— Nem nagyon vagyok képben a díjakkal kapcsolatban, nem is nagyon foglalkoztatnak, de mivel mint olvasó ember az irodalmi Nobelnek azért itt-ott utánanéztem, tudom, hogy volt rá példa, amikor egy-egy szerzőnek nem éppen a legjelentősebb munkája után ítélték oda. Végtére is mindegy, a lényeg, hogy a szakma végül felfigyel rád, ami számomra csak abból a szempontból érdekes, hogy ezáltal talán több emberhez eljutnak az írásaim. Kedvencek. Nekem nincsenek biológiai leszármazottaim — legalábbis tudtommal, haha —, és nyilvánvaló, hogy ilyen esetekben érzékenyebb téma lenne a számomra legkedvesebbet megnevezni, de attól még a köteteimet a gyermekeimnek tekintem. Az esetek többségében egy ideig mindig a legutóbbi volt az aktuális kedvenc, de érdekes módon a Szakuránál ez nem így alakult. Amit a díj óta írnak, mondanak róla, hogy a túlstilizáltság, a barokkos modor a javára válik, arról én korántsem vagyok meggyőződve. Egyszerűen arról van szó, hogy eljött az a pillanat — és ezt sokkal inkább a rengeteg olvasásnak, semmint az írásnak tudom be —, amikor elkezdtem lubickolni az anyanyelvemben, azt éreztem, hogy képes vagyok azt teljes mértékben uralni, és akkor már éljek is ezzel. Csakhogy van itt egy bökkenő: élni vagy visszaélni, az nagyon nem mindegy… Attól tartok, hogy ez így túl sok. Mindig is Hemingway egyszerűsége, szikár stílusa volt számomra a mérték, vagy amit Bukowski mond a művész és az entellektüel közötti különbségről. Túlbillentem. Nekem a Szakura zsákutca, ahonnét most igyekszem minél előbb kifarolni. Egyszerűség, tiszta és egyenes gondolat, érzés. Publicistaként rengeteget papoltam erről, szépíróként meg belezuhantam a nyelv varázslatos örvényébe. Látod, most is erre kanyarodok, haha! No, kifelé belőle! Kedvenc… Ha most ezt végiggondolnám, akkor többet is megneveznék, többféle irányból megközelítve, de hát a „szülő” soha nem objektív, nevezzem hát meg azt, amelyiket valóban annak érzek, egyszerűen, mert. Mint ami lent van. A lélek regénye az én megközelítésemből, és hát a „nagy hármasságból” mindig is abban éreztem magamat igazán otthon. Kifejteni nem szeretném bővebben, olvassátok el. Meg a többit is, megtisztelő lenne. Aztán válassza ki mindenki magának a kedvencet. Az alkotás apja a szerző, ám az anyja csakis a befogadó lehet. Ő szüli meg.


Szögi Csaba (fotó: Beszédes István)

* Hogyan próbálsz kifarolni?

— Kifarolni. Utóbb elgondolkodtam ezen a kifejezésen, és rájöttem, félreérthető. Hát félreértés ne essék, a Szakurát éppen annyira vállalom, mint az összes többi munkámat. Kifarolni annyi, mint szó szerint megfordulni, és kisétálni egy zsákutcából, mert van előtted egy fal, melyen persze átmászhatsz, de az efféle konokság már távol áll tőlem, inkább megfordulok, kisétálok, szétnézek… Ha azt látom, hogy az összes irány a sugárúton méltatlan ahhoz, amiben hiszek, akkor simán visszafordulok, és „kőkemény homlokommal” nekimegyek a zsákutca végének. Vagy a homlokom bánja, vagy a fal. Hát, ilyenfélék az én „módszereim”. Irodalmilag is, életvitelben is. De az egyszerűségről fentebb szóltam, igazából abban hiszek. Beszélhetnénk itt szentekről és/vagy bolondokról, de mindig az egyszerűség a tiszta. Tisztának lenni pedig, művészileg vagy emberileg, ami ugyanaz, a legszebb, nem gondolod?

* Egyetértek, ez nagyon fontos. Beszéljünk a kötet címéről. Miért erre esett a választás?

— A cím? Nem vagyok valami nagy címadó. Az első kötetem, a Költőfogyatkozás „keresztanyja” Gyarmati Kata. A Csend címet adtam volna neki, közben volt hozzá egy saját illusztrációm, melyben ott volt betűkből kirakva a költőfogyatkozás. Kata akkor mondta, a Csend mennyire közhelyes, és amikor meglátta ezt a kollázst, felkiáltott, ez az! Aztán volt még néhány hasonló eset, a Korai orgazmus „keresztapja” Beszédes Pista volt, eredetileg Százhét lépés lett volna a címe, sorolhatnám, „ugorgyunk”. Eleinte túlgondoltam ezt a kérdést, „filozófiailag” próbáltam kitalálni a dolgot, az meg eszembe sem jutott, hogy egy cím „jól hangozzon”. Írás közben pedig rendkívül fontos számomra a zeneiség, nemhogy fontos, alapvető! Olvasóként pedig mennyire szeretem a jól hangzó címeket! Édentől keletre! Száz év magány! A rettenet sisakja! Folytathatnánk. Hát, lassanként megtanulok címet adni. Utolsó éjszakánk Velencében. Ez már nem olyan vacak, mit gondolsz? Ja, a Szakura angyalai egy novellakötetem címe, illetve az egyik novelláé is a sok közül. Van emögött is „filozófiai agyalás”, de hát ne ez legyen a mérvadó. Van zenéje, rezgése a címnek. A többi? Néma csend. Ha szabad egy ilyen „posztmodern poszttréfát” megengednem magamnak.

* A szakura cseresznyefát és -virágot (is) jelent. Mire asszociálsz róla, jelent neked valamit?

— Persze! A cseresznyepálinka ígéretét, haha! Nézd, az anyai és az apai nagyszüleim is földművesek voltak, ebben nőttem fel, aztán később agráregyetemen diplomáztam, nekem első körben a cseresznyevirág, ugyanúgy, mint bármely másik virág, ivarszervet jelent. Merthogy az, nyilvánvalóan. Prózai? Nos, gyönyörködni éppen annyira tudok egy-egy szép csigaházban (fűszálban, felhőfoszlányban, színes kavicsban, és sorolhatnánk), mint a japán cseresznyefa, a szakura virágjában, asszociálgatni meg addig tudnék mindezekről, hogy te is, én is, és az olvasó is belefáradna. A szakura szimbolikájának nyilván utánanéztem, még mielőtt a címadó prózát megírtam, mely egyébként szerkesztői felkérésre született. De hát ennek bárki utánanézhet: Google — szakura. Ami viszont ennél izgalmasabb, hogy egy növényi ivarszerv „prózai” mivoltát hogyan forgassuk vissza költészetbe. Nos, én erre tettem egy kísérletet, aztán majd az olvasó eldönti, mennyire sikerült.

* A szövegeid általában elemelkedettek, lebegnek, miközben a közelmúlttól postásként dolgozol. Milyen tapasztalat ebben a szférában létezni? Meglehetősen hétköznapibb terep, mint amit az irodalomban művelsz.

— Nos, „embörös”, igazi tapasztalat. Elemelkedni ebben a dimenzióban csakis a földtől, a talajszinttől lehet. Úgy gondolom, életem egyik legjobb döntése volt, amikor majd két évtized után végre hátat fordítottam a médiának. Csak előbb kellett volna, mondjuk, úgy tíz évvel. Végső ideje volt, hogy, ahogyan te fogalmazol, belépjek a „hétköznapi terepre”, és elkezdjek végre részt venni a való életben. Erre pedig kiváló lehetőség a levélkihordói munka. Amelynek persze szintén taszít a bürokratikus része, amelyet az állam nevezetű szörnyeteg diktál, ugyanakkor onnan kezdve, hogy délelőtt kiléphetek a posta épületéből, felülhetek a csodálatos biciklimre, és nekivághatok a napi körömnek, érzem az élet lüktetését az emberek között, akik olyanok-amilyenek, de igaziak, szerethetőek, tőlük telhetően önmaguk. A kvázi értelmiségi szférában ezt soha nem tapasztalhatod meg. Igen, ezek az igazi hétköznapok. Amelyekből nyilván íróként is profitálhatok, hiszen ebben a minőségemben az igazi életből kell merítenem, nem pedig valami csinált művilágból, de mindenekfelett emberként is olyan tapasztalatokat szerezhetek, melyek épülésemre válnak.

* Eszerint más jellegű, más ízű szövegeket várhatunk tőled, mint az eddig megszokottak?

— Az eddig megszokottak? Nagyon bízok benne, hogy eddig sem voltak megszokottak, irtózok a sablonoktól. Legyünk csak, mind emberként, mind alkotóként, a pillanat által diktált eredetiek, váratlanok, meglepőek, akár önmagunk számára is, mintsem kiszámíthatóak, „járt ösvényen járók”. A lustaság és a félelem, no meg a kényelem, amely az embert a talaj szintjéhez szögezi, az abszolút nullponton tartja. Fülelj, tekints körbe, élezd az érzékeidet… Enélkül nincs elmozdulás, nemhogy elrugaszkodás. Ízek pláne nincsenek. A következő pillanat titok. Hiszem, hogy költőként magad is tapasztaltad: amikor az Elbeszélés Szelleme edényéül kiválaszt, akkor egyszerűen csak átadod magadat neki, hagyod, hogy „diktáljon”, majd hálát adsz. És bízol benne, hogy ezúttal valami még igazabbat sikerült letenned az asztalra. Számomra legalábbis ez számít egyedül. Várni pedig ne várjatok semmit. Aminek jönnie kell, az majd eljön.

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..