Pillantás a lét kalapdobozába
Farkas Zsuzsa
2013.07.31.
LXVIII. évf. 31. szám
Pillantás a lét kalapdobozába

Tolnai Ottó: Kalapdoboz. Képzőművészeti írások. Fórum Könyvkiadó, 2013. — „A költészet ihlet kérdése... nagyon érzékeny, rezgékeny valami. A képzőművészettel való foglalkozás pedig konkrétabb, egyfajta anyagmozgatás. Ezt rendszeresen lehet csinálni. Szeretek a festőműtermekben...”

„A költészet ihlet kérdése... nagyon érzékeny, rezgékeny valami. A képzőművészettel való foglalkozás pedig konkrétabb, egyfajta anyagmozgatás. Ezt rendszeresen lehet csinálni. Szeretek a festőműtermekben. Nagyon sok kiállítást nyitok meg, rendezek, itt és máshol is, és tulajdonképpen ez a foglalkozásom... A versek, naplók, novellák esszék egy lényeges pontban találkoznak. Az sincs kizárva, hogy a tulajdonképpeni műfajom éppen az esszé, a képzőművészet esszé, az esszévers, az esszénovella...”  — mondta egy beszélgetésünk alkalmával a nemrég megjelent könyvéért Nagyapáti Kukac Péter-díjjal kitüntetett Tolnai Ottó.
A mintegy ötszáz oldalas, gyönyörű kivitelű könyvet lapozgatva az olvasó nem a klasszikus értelemben vett képzőművészeti ítésszel, hanem a szépíró, esszéíró Tolnaival találkozik, aki ott ül palicsi Homokvárában, „a vidéki és a világi állandóan mozgásban levő libikókáján”, s miközben az általa kiválasztott (főleg vajdasági) alkotóművészek munkásságán elmélkedik, valójában az idill összekuszálódott szálait bogozgatja. Hogy miért érzi magához oly közelinek a képzőművészeinket/képzőművészetünket, arra talán „első teljesnek mondható képzőművészeti lexikonunk” előszavául írt esszéjében ad választ: „...én éppen erre, a mi térségünk, illetve az Adria előtti térségek képzőművészetére fogadtam volt mindenekelőtt, már a kezdetektől fogva itt keresek pánikszerűen valami pontot, biztos, szilárd pontot, felületet, éppen úgy, mint keres tapadókorongja számára az őszi selyem, az ökörnyál...” S „a kilátástalanság ki tudja, milyen mélységeiben” a képeket nézve Kosztolányi szegény kisgyermekének ártatlanságával, tisztaságával vagy Csáth kisfiúinak előre nem látott reakciójával, talál is biztos felületeket a megkapaszkodásra. Hogy aztán tovább kutathassa történelmi és személyes „spirituális kazettánk”, kalapdobozunk kulcsát, illetve magát a „doboz”-t, „a semmi ambalázsá”-t, mert „mint ilyen — írja Szikora Tamás festészete kapcsán — a titkok titka, a semmi bástyája, temploma tud lenni”. S írás közben maga is „dobozol”, eljut közben a maga „dobozos történeté”-hez, „a saját irodalmi dobozolás”-ához. S teszi ezt senkihez sem hasonlítható, sajátosan tolnaias módon, a szabad, egymásba kuszálódó asszociációk végtelen sora által, szüntelen őszinte, szemérmes kitárulkozással, újabbnál újabb személyes és más történetekkel, utalásokkal, bölcs idézetekkel „szórakoztatva” az olvasót, ébren tartva kíváncsiságát a lét összefüggéseinek bogozgatásában, az újabbnál újabb „kalapdoboz”-ok nyitogatásával. Úgy szövögeti esszéit, mint pók a hálóját, s mivel azt vallja, hogy „a lét a semmis nyomokban mutatkozik legszívesebben”, semmis nyomokból teremt minden alkotó köré egy csak rá jellemző mikrokozmoszt. Egyik legnagyobb festőnk, Penovác Endre kapcsán nem véletlenül idéz a Bibliából: „Még semmiféle mezei növény sem vala a földön, s még semmiféle mezei fű sem hajtott ki, mert az Úr Isten még nem bocsátott vala esőt a földre; és ember sem vala, ki a földet művelje; azonban pára szállott vala fel a földről, és megnedvesíté a föld egész színét.” 
„Lám a Teremtő, ahogyan mi mondjuk, az Úr, festőként dolgozik. Pára száll föl. Az első clair-obscur a föld arcán — kommentál a szerző. — Majd akkor ez a pára megnedvesíti a föld egész színét. Immár nemcsak a mélységek, hanem az egész színét megnedvesíti a földnek. És ez a festészet, mondjuk ismét. Ahogyan az egész megnedvesedve felmutatja anyagát, fel színét.”
S a teremtés folyamatára, a nagy mű, a művészet egyik lehetséges mibenlétére utal Tolnai Penovác Endrét méltató esszéjében. Imigyen: „És egész festészete, egész művészete a kezdetektől azt mondja: jó. És mi a világteremtés pillanataira gondolunk, amikor a teremtő is azt mondja: jó. És most Endre festett tengerképének valós fövenyén ismét lehajolunk, keresgélni kezdünk kavicsai között, tenyerünkre helyezünk egyet-egyet, és azt mondjuk: jó. Igen: jó — jóllehet immár éppenhogy nem, nem jó, már-már kaput minden, a tenger is kaput...” És itt is megmutatkozik Tolnai sajátos „pókháló-szerkesztési” módszere: az alkotó művészetének méltatása közben eszébe jut a tengerbe ömlött olaj, aztán váratlanul Tin Ujević, majd Szajkó tengeri képeinek kiállítása, János Pál pápa horvátországi látogatása, miközben megjegyzi, hogy az Adria-festészet sem más, „mint az Úr azúr arcának felmutatása”, beszél spliti élményeiről, a Splitben élő bračiak mentalitásáról, a városiakról, akik mindvégig szigetlakóknak vallják magukat, a picigénről, a zentaiak hobbijáról, a zentai csatáról, a tengerről eszébe jut másik nagy művészünk, Peity Sagmeister Laura, aki régi Jugoszlávia-térképek lemeszelt felületeire az Adria mellé rózsaszín, tar fejű, kövér maffiózókat, őrző-védő bankrablókat fest, amint éppen lógatják lábukat a tengerbe, majd ismét Szajkó meg a nagy vajdasági író, Aleksandar Tišma jut eszébe, aki kerékpárral ment le először az Adriára — hogy aztán visszatérjen eredetileg választott témájához, Penováchoz, akinek a róna pocsolyáit ábrázoló képein a tengert véli felfedezni: „Igen én itt valami egészet sejtek, azt, ahogyan a bárányfelhő alászáll a pocsolyába, illetve ahogyan a pocsolya felemelkedik a horizontig...” A tenger meghalt, idézi egy kapitány szavait, nincs már. „De Endre azt mondja: jó. Mindez még jobban felerősítette Penovác Endre tiszta ciklámentónusokkal induló kék hullámainak hangját, csak még tündökletesebbé tette egeit, még tisztábban artikulálta azt, ahogy csak ő tudja mondani, hogy jó. És mi tanuljuk utána mondani, hogy jó.”
A szerző létkutatásai a képzőművészet kapcsán valójában „felfedezés nélküliek” lettek, de mint maga írja könyvének zárórészében: „összeírtam fűt-fát, sefűsefát”, „valami celebrálásféle mindez a bergsoni sugárzásban, az Úr azúr arca felé matatás”. De hát tehet-e ennél többet az ember, a művész, a „képzőművészeti kritikus”? Jómagam például Tolnainak ezt a kötetét szeretem s becsülöm legjobban.
 

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..