Hiányzik nekik a példakép, állapítják meg sokan, akik a mai fiatalok magatartásának és -- az idősebbek szerint -- helytelen gondolkodásmódjának az okait firtatják és kutatják. Iránytű nélkül bolyonganak, mondják, az utat keresve, amely kivezetné őket ebből a ,,nemszeretem' világból. Ehhez kellene a példakép, de nem találják. Az pedig elég nagy baj. De talán rossz helyen keresik...! Az én emlékeim hemzsegnek a példaképektől. Apró kis hősök követendő példáitól... Akár föl is ajánlhatnék közülük néhányat, ha volna rá igény. Mondjuk Piroskát. Nem a mesebelit, akit a sorsa csak egyetlen farkassal hozott össze, hanem egy valóságos Piroskát, aki mindenkor helytállt és kitartott, pedig életútján sok ,,farkas"-sal kellett megküzdenie.
Már a kezdet is nehéz volt.
Piroska édesanyja tüdővészes volt. A tüdővész, vagyis tébécé a két világháború között gyógyíthatatlan betegségnek számított, mint manapság például az AIDS. El is vitte szegényt, nyolc árvát hagyva maga után. Azért ,,csak' nyolcat -- tíz gyereknek adott ugyanis életet --, mert kettő közülük korán elhalálozott. Az első, Miklóska nyolcéves korában belefulladt a Tiszába, az utolsó, a tizedik meg életképtelen volt. Amikor aztán nemsokára az apjukat is elvesztették, és teljesen magukra maradtak, falusi szülésznő nagynénjük sietett segítségükre. Bement értük a városba, fölpakolta az öt kislányt és három fiúcskát egy parasztszekérre, és hazavitte őket szülőfalujukban, ott a Tisza mentén. Benépesedett akkor a tágas szülői ház, s attól kezdve a néni gondoskodott róluk, akinek se férje, se gyerekei nem voltak.
Nem volt könnyű dolga egyedül fölnevelni a nyolc árvát, akik közül a legidősebb tizenhat, a legkisebb meg ötéves volt, de a szeretet és szánalom erőt adott neki ahhoz, hogy helytálljon munkahelyén és fogadott családjában is. Abban az időben gyakoribbak voltak a szülések. Megtörtént, hogy a faluban három egymástól távol eső szülés is volt egyidejűleg, de neki ez sem okozott gondot, mert még lánykorában megtanította őt a bátyja biciklizni... Áldotta is érte még haló porában is, míg a pedált taposva mindenhova könnyen eljutott... Piroska most megilletődve gondol vissza ezekre a hatvanéves emlékekre, nagynénje hősies önfeláldozására, mert nemcsak eltartotta és gondozta, hanem iskoláztatta is őket.
Piroska tanítónő szeretett volna lenni. Az is lett volna belőle, hiszen jól tanult, ha a sors közbe nem szól. De közbeszólt. Hetedik gimnazista korában mellhártyagyulladást kapott. Súlyos betegségnek számított ez akkor, mert még nem voltak antibiotikumok... Az orvos, jobb híján, májinjekciókat írt föl neki. Az elsőt be is adta, a többit meg a kislánynak kellett volna saját magának beadnia, mivel nem volt pénzük, hogy minden alkalommal fizessenek az orvosnak. Szülésznő nagynénjének volt injekciós tűje... Elmagyarázta, hogyan kell kezelni és sterilen tartani, és hogyan kell vele beadni az injekciót. Sajnos, nagynénje, aki értett a tű kezeléséhez, a kisebbekkel a faluban maradt, míg a nagyobbak, az iskolások a városban laktak... Szegény Piroska összevissza szurkálta magát, de sehogy se ment neki az injekciózás. Abba is hagyta a sikertelen kísérletezést, helyette pedig, nagy lelkiismeret-furdalások közepette, mindennap beledobott egy ampullát a Tiszába, amíg a készlet el nem fogyott... Szívós szervezete közben megbirkózott a betegséggel, úgyhogy hamarosan mehetett megint iskolába. A nyári szünidőt a tüdőgondozó jóvoltából a kneževaci tüdőszanatóriumban töltötte, ahonnan gyógyultan tért haza.
Sajnos, a gyógyulás csak látszólagos volt. A nyolcadikban aztán, amikor egy napon ,,vért köpött', vagyis tüdővérzése volt, a mentők beszállították a kórházba. És elkezdődött Piri kálváriája. Hosszú hónapok következtek kórházakban, szanatóriumokban... Még a szlovéniai Golnik tüdőszanatóriumba is eljutott... Sok mindenről kellett lemondania, sok mindenen kellett átesnie a gyógykezelések alatt, de vézna testében erős lélek lakozott. Semmi sem törte meg, sohasem adta fel. Még akkor sem, amikor a végén az orvosok kénytelenek voltak eltávolítani a bal tüdejét. De ez már jóval később volt, akkor már Anti is megjelent a láthatáron...
A hosszú gyógykezelések után eljött végre az a nap is, amikor gyógyultan hazamehetett a kórházból, és bekapcsolódhatott a régi ,,civil' életbe. Egy napon egykori betegtársát látogatta meg. Magdival a kórházban ismerkedtek meg, és utána is tartották a barátságot. Ott nála találkozott egy fiatalemberrel: Antival. Azokban a napokban egyre-másra szállingóztak haza a haláltáborokból és zsidó munkaszolgálatból a túlélők. Anti húszéves volt, és harmincöt kilósan érkezett haza. Az első találkozást hosszú séták, bensőséges beszélgetések követték, hisz mindkettőjüknek volt mesélnivalója... Villamoson Palicsra jártak -- s hamarosan össze is házasodtak.
Az embert az életkörülmények ,,megszelídítik': az, aki sokat szenvedett, az duplán tudja értékelni, ha valami jó történik vele... Házasságuk szép, harmonikus volt. S hogy mégsem volt teljes, arra akkor ébredt rá Piroska, amikor állapotos maradt. Addig, fél tüdővel ábrándozni sem mert arról, hogy egyszer gyerekük is lehet, most szorongva számolt be orvosának, aki szórakozottan belelapozott kórlapjába, és tudomásul vette állapotát. Piri ,,húzta a csíkot', nehogy az orvos belemélyedjen a papírok tanulmányozásába, valahogy megérezte, hogy vele most valami nem mindennapi dolog történt. Boldogsága megsokszorozódott, amikor látta: Anti is mennyire örül, mindamellett, hogy tele van aggodalommal. Még az se rontotta el kedvüket, hogy a hetedik hónapban Piroska kórházi felügyeletre szorult. A hátralevő időt Kamenicán töltötte, ahonnan, amikor eljött az ideje, átvitték Újvidéken a szülészetre.
Habár a szülés a legnagyobb rendben folyt le, Piroskát mégis nagyon megviselte. ,,Az orvosok egymásnak adták a szobám kilincsét, mind látni akart, és mind megrökönyödve, szinte vádlón föltette a kérdést: hogy mertem vállalni?! Határtalanul boldog voltam, hisz a gyerekemet vártam, ők meg korholó kérdéseikkel elbátortalanítottak...'
Talán ez volt az oka annak is, hogy amikor nyolc év múlva újra állapotos lett, a második gyereket már nem merte vállalni. ,,Gyáva voltam, amit nagyon megbántam' -- mondja szomorúan.
Kislányuk, a szemük fénye, azóta már maga is anya lett. Kiröppent a családi fészekből magukra hagyva szüleit. De ez a magány nem vált sivárrá. Betöltik az emlékek és az unokák. Meg az a jóleső tudat, hogy nem maradtak ki valamiből, ami olyan széppé tette életüket, és amit kizárólag kitartásuknak köszönhetnek.
Példakép? Igen. Nem látványos, csillogó-villogó, de példakép. Mert kire illik legjobban ez a jelző, ha nem az egyszerű emberekre, akiknek a vállára az élet váratlanul erejüket felülmúló terhet rak, s ők nem roskadnak össze a teher alatt, hanem helytállnak. Mint Piroska. És a csupa szív, csodálatos bábaasszony nagynéni is. Lám: egy példaképet ígértem, s kettő lett belőle.