- Szabó Attila felvétele

Mintha örök időktől fogva ismerném. Nem, nem a ,,névrokonság' miatt van ez a déjá vu érzésem, mikor találkozom vele, hanem mert valóban sokszor és sok helyen összefutottunk már. Először az első Etno Campban... Valamikor régen... Vass Géza mutatott be neki. Egy fa árnyéka alatt, szorgos lányok gyűrűjében gyúrta a gyapjút. A nemezelés fortélyaiba vezetett be akkor. S ki tudja, még hány fiatalt utánam! Akkor még maga is kereshette a gyökereit művészettörténész-néprajzos egyetemi hallgatóként, illetve igyekezett hasznosítani azt a tudást, amelyet gyerekként zentai születésű magyar édesanyjától és szabadkai származású horvát (vagy ahogyan ő mondja: bunyevác) édesapjától örökölt, amit a két közegből s a két kultúrából magába szívott.
- Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy derék, becsületes, dolgos szülők neveltek fel, akiktől nemcsak józanságot, szorgalmat, kitartást tanultam, de nagyfokú toleranciát is, hiszen ők nemcsak hiszik és vallják, de mindennapi életüket is az a bölcselet határozza meg, hogy ahány nyelvet és kultúrát ismer az ember, annyival több, gazdagabb, sokoldalúbb. Nagyon tartalmas és szép hagyományvilágot örököltem tőlük, amely végeredményben meghatározta a pályámat, hivatásomat is.
* Több éven át a Nagyapáti Kukac Péter Díj kuratóriumának voltál a tagja. Most milyen érzés ugyanezt a kitüntetést magadénak tudni?
- Nagyapáti Kukac Péter az első naiv festőnk. Munkássága és sorsa is figyelemre méltó kortörténet. Talán ezért döntött Ács József 1973-ban, a Topolyai Művésztelep 20. évfordulóján úgy, hogy alapítanak és róla neveznek el egy díjat. Tudniillik az irodalomközpontú művelődési életünkben végre fel kellett hívni a figyelmet neves festőinkre, szobrászainkra, keramikusainkra is, akik nemcsak sorsüldözött magánemberként vívták csatáikat elsivárosodott környezetükben, hanem művészként is a közönnyel szembesülhettek nap mint nap. Könnyű egy nagyvárosban érvényesülni, ahol kiállítótermek, képtárak, műhelyek léteznek, de egy falusi környezetben mindez nincs, az alkotó magára maradva tengetheti egész életét. A Nagyapáti Kukac Péter Díj jelképe a társadalmi közöny elleni harcnak, s mint művészettörténész ezt nagyra értékelem. Azt hiszem, magam is az ilyen jellegű munkámért érdemeltem ki, azaz a topolyaiak ezzel óhajtották meghálálni azt, hogy a helybeli múzeum megnyitásakor kardoskodtam egy képtár létesítése mellett. Nekem ez annyira magától értetődő volt, hiszen itt dolgozott Nagyapáti Kukac Péter, aki Bicskei Péter tanítványa volt, aztán Acsádi Ilonka, Ács József, Boschán György, Kiss István, Stipan Kopilović, hogy az újabb kori alkotókról ne is beszéljek... És még mindig működik a Topolyai Művésztelep is! Tehát ezeket az értékeket nem szabad eltékozolni, nem szabad figyelmen kívül hagyni, hanem közkinccsé kell tenni. Ezért szorgalmaztam a galéria és egy állandó tárlat megnyitását, ahol a helyi alkotók munkásságára helyeztük a hangsúlyt. Nagyon kellemes visszhangja lett ,,jégtörő' munkámnak, napilapunkban például az általam feltárt adatok alapján bemutatták Bicskei Péter életútját, s ennél nagyobb elismerésre nem is számítottam.
* A Nagyapáti Kukac Péter Díj odaítélése egy időben szünetelt. Abban is segítettél, hogy újraalakuljon a kuratórium...
- A díjat 1973-tól 77-ig folyamatosan kiosztották, aztán 1978 valami oknál fogva kimaradt (valószínű, hogy nem volt rá pénz, vagy nem volt, aki megszervezze), de 1979-től 1989-ig megint minden évben sor került a kitüntetettek kijelölésére. Utána jöttek a háborús évek, majd amikor P. Náray Éva a topolyai könyvtár élére került, újra kezdeményezte a hagyomány felfrissítését. Természetesen közreműködtem ebben. Azóta a díjat megkapta Szarapka Tibor, Nemes Fekete Edit, Penovác Endre, s tavaly Kapitány Attila. Az utóbbi években a Topolyai Napok keretében, ősszel kerül sor az ünnepélyes díjátadásra, mely rendezvényt mindig egy alkalmi kiállítás kíséri a képzőművészeti galériában. Nagyon talpraesett és fiatal gárda verbuválódott össze a helybeli múzeumban, könyvtárban, ügyesen végzik a dolgukat, s ez örömmel tölt el.
* Idestova tizenöt éve dolgozol. 1991-től 1997-ig Zentán munkálkodtál a múzeumban, utána átjöttél Szabadkára. Jelenleg főmuzeológusként vezeted a művészeti osztályt. Mik a teendőid?
- Hadd jegyezzem meg rögtön, hogy a múzeum történetében először történt meg ez a ,,luxus', hogy a restaurátor mellett két művészettörténészt is alkalmaztak állandó munkaviszonyban. Ez nagyszerű előrehaladás, mert nagyon értékes és hatalmas gyűjteménnyel, valamint hagyatékokkal rendelkezünk, amelyre gondot kell(ene) viselnünk. A feltételes mód több szempontból is időszerű: nemrég költöztünk ide a régi városháza második emeleti szárnyába, s már megint rámolnunk kell, mert a múzeum nemsokára új lakhelyet kap a régi Minerva épületében. Aztán kilátásban van még két örökség (Almási Gábor, Glid Nándor munkáinak) átvétele, amennyiben a szerződésben előirányzott körülményeknek és feltételeknek eleget teszünk... Szóval még állandó tárlatunk sincs (1987-ben szűnt meg), aminek megszervezése elsődleges feladatunk lenne, mert folyamatosan helyszűkével és pénzhiánnyal küszködünk.
* Beszéljünk akkor az értékekről! Annál is inkább, mert nem láthatók...
- Igaz, nincs állandó tárlatunk, de azért évente egy-két időszakos, alkalmi kiállítást megszervezünk, hiszen ,,levegőztetni' is kell a műkincseket! Nálunk található a honi képzőművészeti gyűjtemény (a Szabadkán, Topolyán, Tavankúton, Bajmokon, Horgoson, Magyarkanizsán élt alkotók munkái), aztán a vajdasági magyar képtár - az 1830-tól 1930-ig terjedő időszakban, vidékünkön keletkezett művek egyedülálló, páratlan gyűjteménye. Továbbá itt van a Husvéth Lajos-, a Miloš Babić-, az Ana Bešlić-, a Boschán György- és a Lifka Sándor-hagyaték is.
* A diplomamunkádat a vajdasági mézeskalács-készítő mesterekről írtad, s más publikációid is megjelentek, amelyekről, mi tagadás, keveset tudunk...
- Amikor a szabadkai múzeumba kerültem, első dolgom az volt, hogy felderítsem, kik voltak az elődeim. Papírra vetettem hát a művészeti osztály történetét, s ez a múzeum közlönyében meg is jelent. Megírtam Topolya képzőművészeti életét 1953-ig, valamint a topolyai templom belső berendezéséről is készítettem egy kismonográfiát. Többéves kutatómunkám gyümölcse a Vajdasági magyar könyvillusztrációk 1918-tól napjainkig című bibliográfia. Čović Jelenáról (1879-1951), az első bunyevác festőnőről szóló katalógusból kimaradtak az adatközlőktől begyűjtött életrajzi történetek, amelyeket később közölt ugyan a Subotičke novine, de itt meg a lábjegyzeteknek nem jutott hely. Ebből szeretnék egy teljes munkát kiadni. De kutatok Eisenhut Ferenc, a Zentai csata című festmény alkotója után is, aki 150 évvel ezelőtt, 1857-ben született Palánkán. Budapesten és Münchenben végezte el tanulmányait, s nem sokkal később már nemzetközi hírnévre tett szert. Jelentős orientalista és történelmi festőművész, akinek teljes életműve még nincs feldolgozva. Nagyon nagy kihívás ez számomra, hogy egy három nyelvű (szerb-magyar-német) könyvet jelentessek meg róla. Öt éve gyűjtöm az adatokat.
* Hogyan fogtál szimatot? Honnan kezdted a kutatást?
- A néprajzi módszertani képzettségem nagy segítségemre van. Felcsigázza érdeklődésemet egy kép, s elkezdek adatokat gyűjteni múzeumban, levéltárban, kutatóközpontokban, lapozgatom a korabeli újságokat, elolvasom az akkori kritikákat, cikkeket, begyűjtöm a katalógusokat, ha van, megszólaltatom a még élő hozzátartozókat. Persze, ha útközben más alkotókról is találok adatokat, azokat is rögtön rögzítem, tárolom. Az ikonográfus szemével pedig igyekszem a korra jellemző motívumokat, ,,divatos' témákat is feltérképezni, amiből később vagy alkalmi kiállítás vagy könyv születik.
* Budapesten tanultál, mégis diplomázás után hazajöttél dolgozni. Így is tervezted, vagy csak így sikerült?
- Egyértelmű volt a számomra, hogy nekem itthon van dolgom és kötelességem. Múltkor épp Zentán, a Tisza-parton sétálva jutottak eszembe Nagy László verssorai. Ki viszi át a szerelmet? - kérdezi a költő, s bennem is már felmerültek hasonló gondolatok: mi az, amit megmenthetek, átvihetek a ,,túlpart"-ra? Gondolod, hogy egyszer megtalálom a választ?