,,Együtt húztuk az igát.'' Szabó Attila felvétele

Néha még mindig arra ébredek: itt van Dormán Laci Fítyójával, Renault-4-esével, jött értem, megyünk riportozni. Harminc év múltával is erre. Megyünk, nem bele a vakvilágba, hanem a mieink közé: Gunarasra, Kavillóra, Brazíliába, Csantavérre, Szentmihályra, le az al-dunai székelyekhez, a Szakadóhoz, a Burkátok és Fertályok birodalmába, Szerémségbe, a beszédes nevű Maradékra, második szülőföldünkre: Baranyába - nemcsak a gádorokhoz, hanem a kopácsi halászok közé, akik annak idején igazukért még a nagyherceggel is harcba szálltak, megyünk Vörösmartra, Csúzára, Sepsére, Ádám Jenő bátyánkhoz, Laskóra, a szalvóniai Kórógyra, Harasztira, aztán a Muravidékre, Szúnyogh Sanyihoz meg Gálics Pistához (hol vannak már!), a varázslatos Székelyföldre, meg véges-végig Nyugat-Németországon - ott is mindig a mieink közé.
Több naposak, sokszor több hetesek voltak ezek a riportutak, igencsak alkalmasak arra, hogy elmélyedjünk kisközösségünk, népünk, nemzetünk életében, lelkivilágában. Bizony, akkor még ezek a mára már ósdivá vált kifejezések is érdekelték az ifjúságot. Mert többnyire az Ifjúság számára készültek ezek a riportok, a Képes Ifjúság számára. Dormán Laci fényképezett, én szaporán jegyzeteltem (a világ összes kincséért sem magnóztam volna!), s hazaérve megszületett a Bori Imre által irodalmi riportnak, szociográfiai etűdnek nevezett valami, s a hetilap hasábjai mellett bizony a könyveinkbe is belekerült.
Ezek őrzik már csak azt az egykori világot, no meg a kérdező és a válaszoló fakulásnak még mindig nem indult emlékezete.
- Volt egyszer egy Képes Ifjúság, a délvidéki magyarság legjobb újságja. Számomra ott kezdődött minden, s úgy hiszem, a számodra is. Vagy esetedben volt előzmény? Hogyan kerültél az újságírásba?
- Tízéves lehettem, amikor ''Morovicán” a házunk padlásán találtam egy Agfa box fényképezőgépet. Akkor kezdtem el fényképezni. Moravicát, Stara Moravicát, Ómoravicát akkoriban, az 1950-es évek derekán a falubeliek Morovicának hívták így két o-val. Hogy a magyar neve Bácskossuthfalva volt, azt én például tudtam az otthon talált képes levelezőlapokról, no meg a vasárnapi iskolában Kiss Antal tiszteletes bácsi, a keresztelő papom is így tanította nekünk. Szóval, akkor kezdtem ismerkedni a fényképezés rettenetesen izgalmas titkaival és felsős koromban már tudósítottam a Pionírújságot, a mai Jó Pajtás elődjét és az akkortájt induló, akkor még Zágrábban megjelenő Magyar Képes Újságot. S aztán, miután Palicsra költöztünk, és én nyolcadikos lettem, napvilágot látott az első képem a Magyar Szóban. Gimnazistakoromban a Magyar Szó szabadkai oldalán jelentek meg a fotóim. Azután pedig, talán másodikos gimnazista lehettem, szólt Pastyik Laci osztálytársam, későbbi esküvőkomám, hogy Szabadkára jön Kis Erzsi, az Ifjúság újságírója. Szedjem össze a fényképeimet és mutassam meg neki. Emlékszem, a városháza előtti parkban találkoztunk, és egy padon ülve mutogattam a fotóimat. Egy csomót el is vitt magával, és onnantól kezdve én is küldözgettem a szerkesztőségbe a képeimet. S amikor Újvidékre kerültem, az Ifjúság szerkesztőségében kötöttem ki. Én lettem a lap történetében az első fotóriporter, s ezután nem sokkal lett az újság neve Képes Ifjúság. És amikor Hornyik Miklós lett a főszerkesztő, akkor kezdődött valójában minden nekem is. Miki volt az első olyan főszerkesztő, aki nem a párt fejével gondolkodott, és nemzete, a magyarság felé is elkötelezett volt. Életem legszebb korszaka volt. Hornyik kezdett el biztatni, én úgy szoktam mondani, verni, hogy ne csak fényképezzek, hanem írjak is. Az öncenzúra, merthogy az az volt, béklyóba köti az ember gondolatát, éppen ezért meg kellett tanulni a sorok között írni, az olvasónak pedig a sorok között olvasni, meglelni a gondolatot. Mert a párt, ahogy akkoriban átvettük az egyik nagy pártkatona szavajárását, a párt nem izélt. Nyakunkon a besúgókkal az akkori Képes Ifjúság, hangsúlyozom, Hornyik Miklós vezetésével, fölvette a harcot a párt ellenében. Persze, ez nem tarthatott örökké, Hornyik helyébe igazi pártkatona érkezett, de az a néhány év az akkori szerkesztőségben kinyitotta a csipánkat, hogy lehet másképpen is, nemcsak úgy, ahogyan a jugoszláv kommunista párt diktál. Szép időszak volt, egész életem további alakulását meghatározta.
- Ha azt mondom: Maradék, Szakadó, Brazília, Kavilló, Csúza, Vörösmart, Kórógy, Haraszti, Szentlászló, Muravidék, Székelyföld - mi jut eszedbe, mi minden merül fel a múlt, a félmúlt ködéből?
- Most interjú készül vagy regény lesz belőle? Akkoriban, az 1960-as évek végétől s a 70-es években elkezdtük járni a terepet. Nem szerkesztőségi gépjárművel, hanem autóbusszal, ritkábban vonattal, aztán gyalogoltunk is sokat, kölcsönkért kerékpárral jártuk a tanyavilágot vagy éppen kölcsönzött pótkocsis traktorral mentünk Gunarasról Kavillóba. Emlékszel, hiszen együtt voltunk akkor is. Hetente mentünk különféle riportutakra, sokszor többnaposakra is. Több volt ez sokszor mint egy egyszerű riportút. És dehogy volt akkor kilométerpénz meg dollárnapidíj. Behoztuk a lapba, vagy ha úgy tetszik, újra fölfedeztük a távolabb élő magyarokat is, akikről ott a nagy pártközpontban talán nem is tudtak. Vagy nem akartak tudni. Az al-dunai székelyeket, a szerémségi szórványokat, a drávaszögi szelíd szőlődombok és az alj lakóit, a szlavóniai szigetmagyarságot, a távoli muravidékieket, aztán a trianoni diktátum következtében más országokba szakadt magyarokat, de én a Nyugat-Európában élő hazánkfiairól, a délvidéki magyar vendégmunkásokról sem feledkeznék meg. Emlékszel? Kézről kézre adtak bennünket Nyugat-Németországban. Ide már az első Renault-4-esemmel utaztunk el.
- 1993-ban, mint oly sokan mások, átköltöztetek Magyarországra. Mit hagytatok itthon, s mi várt rátok az anyaországban - az új hazában?
- Mit hagytunk otthon? Az életünket. És mit mentettünk át? Megint csak az életünket. Egy harminc év alatt kiépített kapcsolatrendszert hagytunk ott, s helyette újat már nem tudtunk, én legalábbis nem tudtam, kiépíteni. Igaz, hogy az anyaországunkba jöttünk, de valójában egy nagy semmi közepébe pottyantunk. A magyar csinovnyik lelki világáról, szőrszálhasogatásáról, önmaga fontosságának kényszerképzetéről sokat tudnék mesélni, de hagyjuk. Nehezen találtuk föl magunkat, tébláboló, idegen falusiak voltunk egy zajos nagyvárosban. Már előtte, 1991-től kezdve hordtam Budapestre a háborúra készülő, majd abba belekényszerített világunkat ábrázoló fotóimat az Új Magyarország szerkesztőségébe. Itt dolgoztak akkor a mi katonaszökevényeink, Balázs Attila, Kalapáti Ferenc és Mucsi Géza. A Magyar Rádióba meg vittem a riportjaimat az akkor induló Határok nélkülnek. Évekig voltam munka nélkül, betegbiztosításom sem volt, a szolgálati évek sem mentek. Akkoriban a legjobb fotóimat egy ma már nem létező újságnak vittem, a Világszövetségnek. Mondjam, hogy ki volt a főszerkesztője? Hornyik Miklós. A Magyar Rádióban pedig a Szülőföldünk szerkesztőségében kezdtem el külsősként dolgozni. Ez az adás a világban széltszórtan élő magyaroknak szólt. És szintén külsősként készítettem a riportjaimat a Határok nélkülnek. A Magyar Rádióba csak 1999-ben vettek föl rendes munkaviszonyba.
- Volt több találkozásod, az egyik egész életre szól: a Dudás Anikóval való találkozás. Született négy csodálatos gyereketek, létrejött bizony a nagycsalád. Hogy éltek, Lacikám, ott Piliscsabán?
- Igen, létrejött a nagycsalád, s a gyerekeket etetni kellett, öltöztetni, iskoláztatni kellett. S ahogy nőttek, úgy ki is repültek. Jancsi fiunk megnősült, Dél-Budán laknak, s apuka lett. Én meg nagyapa, ami teljesen más dimenziót ad az ember életének. Ennél nagyobb boldogság talán nincs is. Anikó lányunk egy hétéves kapcsolaton van túl, dolgozik, albérletben lakik Budapesten. Berci fiunk még tanul, földmérő-informatikusnak készül, Székesfehérváron. Balázs fiam meg három hét múlva érettségizik a helyi gimnáziumban. Ő volt az, aki 1993. augusztus 26-án átcsempészett bennünket a határon, tizenegy nap múlva, szeptember 6-án született meg Budapesten. Magától adódik, hogy az itteni életünket vele számoljuk, az ő megszületésétől. Anikó pedig abbahagyta az éneklést, mert, ahogy mondja, átjövetelünk után képtelen volt megjegyezni a szövegeket. Újvidéken a Gyermekrádiónak volt a főszerkesztője, itt végül egészen más pályán kötött ki. Ledoktorált és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem bölcsészkarán, itt helyben, Piliscsabán tanít könyvtár-informatikát. Kérdezed, hogyan élünk. Most már csak akkor kell kihúzni az ebédlőasztal rejtett toldalékát, amikor kijönnek a gyerekek, különben hárman, jobb esetben négyen üljük körül az asztalt. S ehhez az előbbi fölsoroláshoz hozzá kell adni az első házasságomból való, Zentán született Emese lányomat is. A KLM-nél dolgozik, s ő is Budán lakik, Jancsiéktól nem messze, és boldog nagynéniként is, ő is tagja a nagycsaládnak.
- Átköltözésed után sem hagytál fel a munkával. Fotóztál, rádióztál, a Kossuth rádió Határok nélkül című műsoraiból, amelyeket te készítettél, többet tudtunk meg itteni életünkről, mint a legtöbb itthoni adóból. Hiányoznak ezek az emberarcú műsorok. Neked is?
- Igen, nagyon hiányoznak, mert szerettem dolgozni és szerettem volna még néhány évig folytatni. Én ezeken a műsorokon keresztül voltam otthon, úgy általában a Kárpát-medencében, de elsősorban a Délvidéken. A Határok nélkül, megítélésem szerint, nagyon jó műsor, sokan hallgatják és szeretik. Nagyon jó tudósítógárdája van, az ő munkájukra alapozva készül a műsor, most már nélkülem. Vezetője az Újvidékről elszármazott Dezső János, a nyolcvanas évek második felében együtt dolgoztunk a Képes Ifjúságban, akkor, amikor te már Szabadkán voltál a 7 Napnál. És meg kell említenem a Határok nélkül két kitűnő tudósítóját, Ternovác Istvánt és Németh Ernőt, az ő riportjaik, interjúik, tudósításaik nélkül nem mentünk volna semmire.
- Szinte hihetetlen: Dormán Laci nyugdíjba ment. Illetve hát előbb még elbocsátották - rútul elcsapták a rádiótól. Hogyan élted meg mindezt, testvérem, s hogyan telnek most ,,öreg napjaid'?
- Megmondom őszintén, nehezen és fájdalmasan éltem meg. Azelőtt, a régi rendszerben, amikor elment valaki nyugdíjba, tartottak egy kis ünnepséget, megköszönték az illető addigi, illetve hát élete munkáját, kapott valami kis ajándékot, és szépen bocsátották el, boldog nyugdíjaséveket kívántak neki. Most behívattak egy irodába, és egy fiatalember közölte velem, hogy a csoportos leépítés folyamatában ön érintett, holnap még bejöhet dolgozni, de holnaputántól nem tartunk igényt a munkájára. Ezt olvassa el, itt írja alá. Egy hónap múlva megszületett az unokám, le van sz..., szóval le van tojva a világ, nem érdekel. Azóta is próbálom szoktatni magamat a nyugdíjasélethez. Nem mondhatom, hogy a semmittevéshez, mert akad tennivalóm bőven.
- Hosszú, szép pályád során nem kényeztettek el túlságosan díjakkal, elismerésekkel. Ez a legutóbbi, a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztje nemcsak neked, nekünk is jólesett. Mit jelent számodra ez a rangos kitüntetés, ez az odafigyelés?
- Jólesett valóban, nem tagadom. Amikor az interneten utánanéztem, hogy milyen kitüntetés ez a lovagkereszt, az állami kitüntetések sorában hanyadik a ranglétrán, kis híján lefordultam a székről. Valami olyasmi is lehet mögötte, hogy a nagy médiaátszervezésben, a nagy mamutvállalat létrehozásának a folyamatában az első félezres elbocsátási hullámba az elsők között kötöttek lapulevelet a talpamra, valahol a felsőbb régiókban ezt másképpen ítélték meg.
- Az újságíró, a fotós addig dolgozik, amíg csak mozdulni tud. Az örökmozgó Dormán László sem lehet ezzel másként. Mi minden szerepel abban a valóságos vagy képzeletbeli határidőnaplóban, amelynek ez lehetne a címe: Amit még mindenképpen meg kell csinálni?
- Soroljam? Rendszerezni kell a filmjeimet. Amikor a Képes ifinél voltam, több mint húsz éven át, egyedül voltam, nem volt laboránsom, mint például a Magyar Szónál. Hol volt még akkor a digitális fényképezés?! Amikor megjöttem egy-egy eseményről, riportútról, azonnal nekiláttam a filmek előhívásának, mosásának, szárításának, majd a negatívokról ki kellett választani a legjobbaknak ítélt felvételeket, és kidolgozni őket. Hosszan tartó, nagy munka volt ez mindig. Engem úgy vettek föl a szerkesztőségbe, hogy vittem a saját fölszerelésemet, és az albérleti lakásomnak a konyhájában volt a sötétkamra. A későbbi lakásomban, ahol évekig laktunk együtt veled, ugyanez folytatódott. A kisebbik szoba közepén nagy kupacban álltak a filmek. Nem volt idő sem archiválásukra, de eleinte még tasakok sem voltak, hogy legalább karc- és pormentesek maradjanak. És én is trehány voltam, nem törődtem ezzel. S most, hogy kezdem átnézni a régi filmjeimet, olyan kincsekre bukkanok, hogy az maga a csoda. Aztán elkezdtem komolyabban írni. Újraindult a horvátországi magyarság periodikája, a Rovátkák. Lábadi Károly főszerkesztő megkért, hogy írjak valami ''baranyait”. Előszedtem az ősrégi drávaszögi, szlavóniai filmjeimet, előkotortam a hangkazettákat, s ezek segítségével amolyan dokumentumnovellákat írok. Szeretném, ha könyvvé állnának össze. Aztán össze kellene ismét szedni a jazzműsoraim forgatókönyveit. Egyszer Bicskei Zoltán már összegyűjtötte, ezeket is ki lehetne talán adni. Aztán a jazzfotókat, a szociofotókat, az íróportrékat. A történeteimet is meg kellene írni, hiszen én mindig is a történeteket gyűjtögettem. Az Ősök jussán című fotókiállításom anyaga most éppen Miskolcon van, ezt viszem áprilisban vagy májusban Eszékre kiállítani. Baranyai, szlavóniai képek a régmúlt békeidőkből, s oldalról betűzdelve a későbbi események kisebb képeivel, a háborús és az az utáni időkből. Tudod, mint az a két nagy kép a kilencvenéves sepsei öregasszony ágya fölött, amiből aztán te a Királytemetés című novelládat írtad. Az egyik egy esküvői kép volt, a másik meg már nem is látszott a keretbe odatűzdelt rengeteg kisebb képtől. Aztán májusban ''Morovicára”, Bácskossuthfalvára, a szülőfalumba megyek az első jász-kun művésztelepre.
Hornyik Miklósról is ki kellene adni egy könyvet. Talán jövőre a Podolszki-napra. Miklós szóban mondott végrendelete szerint Podolszkiról kellene összehozni előbb egy könyvet. Együtt húztuk az igát a hetvenes-nyolcvanas években a Képes Ifjúságban. Közel a hetvenhez talán megjelenik majd az első saját könyvem. Mert olyan, amelyben ott vannak a fotóim, itt-ott néhány írásom, számtalan van. Ugye, nem rossz kezdet. Nem unatkozom.