Csengettek! Az ajtót én nyitottam ki. Az atya állt előttem, és a segítségemet kérte, mert olasz fiatalok érkeztek a mi poros falucskánkba, Padéra. A vendégeket a plébánián szállásolták el. Tudtak angolul is, ezért valahogy megértettük egymást, ha időnként bújtuk is a szótárakat. Egy nap az adai mede...
Egy kicsit jellemezném őket, így talán közelebb kerülnek az olvasókhoz. A kispapokkal kezdeném: Simone -- örökké azon aggódott, hogy a földön kell aludnia, zavarta a cigaretta füstje, fél az állatoktól, főleg a kígyóktól és az egerektől. Istent szereti a világon legjobban, akárcsak a barátai. David -- örökké beszélt, pár nap alatt könnyedén megtanulta a kommunikációhoz szükséges legalapvetőbb magyar és szerb szavakat. Amikor elbúcsúzott, csak ennyit mondott: Olaszországban nincs ennyi csillag, mint itt, de én akárhányszor ránézek egyre, mindig rátok és az elmúlt napokra gondolok. Bobo mintegy két méter magas, de a robusztus külső érzékeny szívet rejt. Általában ő szórakoztatta a csapatot. Buffon, vagyis magyarul bajusz, nem sokat beszélt, de mindig rájöttem, mit akar, még ha kézzel-lábbal mutogattunk is egymásnak. Segítőkész embert ismertem meg benne, bármit megtett, amit csak kértek tőle. Stefi tökéletesen beszélt angolul. Néha elszégyelltem magam mellette. Vele minden problémát, örömet, bánatot meg lehetett beszélni. Akaratos volt, habár törékeny léleknek látszott. Rakele szinte egy szót sem tudott angolul. Ő volt a csapat szakácsa. Örült minden apróságnak, amit a falu lakói vittek a társaságnak.
Most már bizonyosan otthon vannak. Nagyon megszerettem őket. Könnyes szemmel búcsúztam tőlük, de reménnyel a szívemben, hogy egyszer még újra láthatom a barátaimat.