Részben azért, mert úgy érzem, a „csajos Oceans’s 11-nel” nem szabad túl szigorúnak lenni, másrészt pedig azért, mert — kövezzenek meg — nekem bizony egészen szórakoztató volt, amit 115 percen át néztem. Oké, tele volt hibával, túlzásokkal meg hangosan fújtatós Na ne! momentumokkal, ám ettől eltekintve egy bájos, trendi, divatos és ragyogó limonádémozi, melyben — szerencsére — a feminizmust is patikamérlegen mérték.

Kezdjük azzal, hogy ennél nagyobb sztárparádét aligha láttunk az elmúlt években. Steven Soderbergh eredeti trilógiájában Brad Pitt, George Clooney, Matt Damon és Julia Roberts is megfordult, ezúttal azonban — a Szellemirtók női változatához hasonlóan — hölgyekkel, sőt, ez esetben sztárdívákkal rakták tele Gary Ross akció-vígjátékát, mely az Ocean’s 8 — Az évszázad átverése címet kapta. Sandra Bullock, Cate Blanchett, Anne Hathaway, Sarah Paulson, Rihanna, Helena Bonham Carter, Awkwafina és még sorolhatnánk… Dream team ez a javából.

Debbie Ocean (Sandra Bullock) nem más, mint az előző részek fő lókötőjének eddig valamiért eltitkolt húga, akit öt év után engedtek ki a börtönből. Természetesen megígéri a felügyelőtisztjének, hogy jó kislány lesz, mi azonban már ekkor jogosan sejthetjük, hogy a régi banda összekalapálása után itt bizony egy óriási rablás szerveződik majd, melynek főszereplői ezúttal belevaló, dögös csajok lesznek. Az Ocean családban a csibészség, úgy látszik, mindenkinek a vérében van, bár az a teljes igazság, hogy Bullock karaktere ezúttal a hűtlen kedvesén (Richard Armitage) szeretne bosszút állni, aki miatt börtönben volt.

A film játékidejének nagy része a csapat összeverbuválásából áll: a bandába bekerül egy ékszerdizájner, egy zsebtolvajművész, egy divattervező, egy hacker, sőt, egy szélhámosból lett kertvárosi anyuka is. A történetben nemcsak óriási gyémántok elrablása, de a 3D-s nyomtatás is szerepet kapott. A helyszínek között pedig ott van a New York-i Metropolitan múzeum, felbukkan rengeteg A listás cameo-szereplő, illetve kapunk egy pengeéles, jó dumákkal megfűszerezett forgatókönyvet.

A sztori leggyengébb pontja a hölgyek letaglózó, rettenetesen túlzásba vitt magabiztossága. Rihannából pedig olyan keveset kapunk, hogy az ember elgondolkodik: talán csak azért rakták be a filmbe, hogy a rajongói is eljöjjenek a moziba? Nagyon jó viszont, hogy amit látunk, az a végére sem válik unalmassá. Csak akkor jövünk rá, hogy ez az egész túl simán ment, lehetett volna még néhány meleg helyzet, lövöldözés, autós üldözés stb., amikor a stáblista felgördül, és kifelé sétálunk a moziból. Ez pedig a szereplők karakterfejlődésének is a javára vált volna.

Miközben a bűnözőszakma női szakosztályának legprofesszionálisabb egyetemi docenseit nézzük, fel sem merül, hogy hibázhatnának, vagy esetleg szakmai slamposság csúszna a túl olajozottan működő gépezetbe. Emiatt ez a sztori inkább egy jól összerakott és látványos reklámfilmre emlékeztet. Nincs meg a veszélyesség nyújtotta energia, a feszültség, az óriási tét érzete. Ám bármennyire meglepő is, az előítéletek és a hangoskodók támadásai ellenére mégsem bukás az Ocean’s 8, sőt, egy nyári blockbusterhez képest igen jól muzsikál a jegyeladások tekintetében. Nem mondhatjuk persze, hogy kifogástalanul elégedettek lehetünk vele, hiszen egy ilyen kaliberű szereplőgárdával egy sokkal jobb végeredményt is kihozhatott volna mindebből Az éhezők viadalának rendezője.

Érdekes, hogy mennyire megváltozott a világ a Lewis Milestone által rendezett, eredeti Ocean’s Eleven óta, melyet 1960-ban mutattak be. A „patkánybanda”, azaz a Frank Sinatra, Dean Martin és Sammy Davis Jr. főszereplésével készült film végén óriási pofára esés várta a botcsinálta bűnözőket, ezen pedig velük együtt nevettek a kor nézői. Vajon mit szólnának Las Vegas egykori fenegyerekei, ha tudnák, hogy mára mi lett ebből a történetből, és hogyan változtak meg csaknem hatvan év alatt a nézői igények?