* Mindig színésznő szerettél volna lenni, vagy voltak más ambícióid is előtte, régen?

— Azt hiszem, tízéves voltam, amikor az újvidéki diákszínpad a Valahol Európában című előadást készítette. A testvéreim már játszottak benne, én meg csak néztem, s a mai napig emlékszem a percre, ahogy utána nagy szégyenlősen állok a konyhában, és próbálom anyukámnak elmondani, hogy én is ide szeretnék járni. Valamiért féltem feltenni a kérdést. De persze mehettem. És hát bizony azóta ezt hajtottam. Talán egy kicsit túlságosan is.

* Mire gondolsz?

— Az elmúlt néhány évben tágult a látóköröm, és most már nem biztos, hogy kizárólag a színpadon képzelem el magam. De egyáltalán nem bánom, hogy ezt fejeztem be, nagyon sok mindent tanultam az akadémián, amit szeretnék még kamatoztatni is, de most már nem ez az egyetlen, ami érdekel. Lehet, hogy ez egy generációs dolog, mert több korombelitől hallom, hogy sok minden érdekli őket, és nem is tudják elképzelni magukat egy munkahelyen, munkakörben életük végéig. És valahogy én sem. Most, hogy befejeztem a tanulmányaimat, már vannak más elképzeléseim is. Az is lehet, hogy egyszer beiratkozom még egy mesterszakra vagy továbbképzésre, mely más irányba terel, meglátom. Ez még a jövő zenéje lesz.

Fotó: Pongó Gábor

* Mesélj, most mi érdekel még a színészeten kívül?

— Több dolog is. Az egyik a rendezés, bár még nem kóstoltam bele úgy igazán, harmadévesen egy novellát kellett dramatizálnunk és megrendeznünk. Féltem a feladattól, mert nem vagyok egy irányító típus, aki megmondja, hogy te ide állj, te meg oda, ezt csináld, azt csináld. Sokáig inkább az voltam, aki várja, hogy megmondják neki ezeket. Manapság pedig éppen ezt nem szeretem. Amikor megmondják, mit hogyan kellene. Mindenesetre az a harmadéves rendezés sikerélmény volt, a folyamatot is élveztem. De valóban sok izgalmas része van a színháznak. Kellékes is szívesen lennék, ha jól meg lennének fizetve s megbecsülve. De itt nálunk ha valaki azt mondja, színház, akkor csak a rendezőkre és a színészekre gondol, mindenki más el van felejtve.

* A vizsgadarabod címe Zero Hero. Ennek szövegét is te írtad, te játszod és te is rendezted. Mondhatni, mindent te csináltál. Melyik volt a legnehezebb része?

— Elkezdeni. Az nagyon nehéz volt. Rávenni magam, hogy elkezdjem írni. Aztán amikor már írtam, s úgy éreztem, haladok valamerre, leküldtem Góli Kornélia dramaturgia-tanárnőnknek, aki egy kávé mellett ezt kivesézte nekem. Őszinte volt, elmondta, hogy még sok benne a lila köd. No ott egy kicsit összeomlottam. Úgy éreztem, kudarcot vallottam, és hogy ennél nem tudok jobbat. No de ekkor adtam magamnak egy löketet, hogy nekilóduljak. Ezek a löketek voltak a nehezek. Ami pedig a leginkább hajtott, azok a határidők voltak. Ezt már szeptemberben bemutattam a tanároknak, ekkor volt a vizsga, nagyon szorított az idő, két nap alatt újraírtam az egész szöveget, két és fél hetem maradt megrendezni, elkészíteni az előadásban szereplő videókat, a zenéket, egy kezdetleges díszletet, jelmezt. És most januárban dolgoztam még rajta, itt is hajtott a határidő, de nem gondolkoztam, csak csináltam. A legnehezebb egyébként az volt, hogy nem láttam magam kívülről. A kisteremben van egy tükör, de az nagyon rossz. Tükör előtt próbálni.

Fotó: Pongó Gábor

* Nem kértél meg senkit, hogy segítsen, vagy vizsgadaraboknál ezt nem is szabad?

— Én sokáig nem kértem senkit. S azért megszenvedtem rendesen, mert ugye az írás, rendezés, játszás mellett szerveznem is kellett, próbatermet intézni, legyártani a kelléket, jelmezt, még a jegyeket is én készítettem. Arról nem is beszélve, hogy súgni pedig az ember nem tud magának. (Nevet.) Úgy éreztem, ezt nekem kell megcsinálnom egyedül. Persze többször is összeomlottam, s azért a színház dolgozói és Ákos, a párom sokat segítettek. Nélkülük biztosan nem jöhetett volna létre az előadás.

* A darab témája a környezettudatosság, egy show műsorvezetőjeként beszélsz ennek mindegyik oldaláról. A téma aktuális, ám színházban ritkán foglalkoznak vele ilyen részletességgel s ennyire mélyen.

— Amikor a mesterszakra felvételiztünk 2019 őszén, egy monológgal kellett készülni, s el kellett mesélni a tanári karnak, mi lesz a mestermunkánk, mivel akarunk foglalkozni. Gondban voltam. Rengeteg monodrámát olvastam, de egyiket sem éreztem magaménak. Valami olyasmivel szerettem volna foglalkozni, amivel közölni tudok. Valamit, amihez közöm van, és fontosnak tartom. Egy rádióműsorban hallottam egyszer egy lányt, aki arról beszélt, hogy a párjával nyolc hónap alatt mindössze egy befőttesüvegnyi szemetet termeltek. Lenyűgözött. Elkezdtem egyre mélyrehatóbban foglalkozni a témával. A zero waste fogalmával. Bea Johnsonról olvastam sokat, és rájöttem, hogy már régóta nem érdekelt semmi ennyire, mint most ez. Úgyhogy azt mondtam, jó, erről akarok előadást csinálni. Ez két éve volt, egy picit aggódtam is akkor, hogy mi lesz, ha mire kijön az előadás, már nem lesz aktuális a téma. Hát nem aggódtam eléggé, mert nagyon is az. S egy ideig még az is lesz. Egyébként már most azt érzem, hogy változtatnék néhány helyen, beleírnék ezt-azt. Amiről beszélek az előadásban, azok egyszerű dolgok. Készíthetnénk egy második részt, melyben már bonyolultabb dolgokkal is foglalkozom, de most egy kicsit hagynám magam pihenni.

Fotó: Pongó Gábor

* Végül is változtathatsz rajta, nem fogsz összeveszni a rendezővel. Haha. Hol fogod játszani az előadást?

— Még nem tudom, de szeretném minél több helyre elvinni. A díszlet könnyen hordozható, s technikailag is igen egyszerű, szóval művelődési házakba, kultúrközpontokba is befér. Ez tudatos volt részemről, hogy minél könnyebben utaztatható legyen, mert a téma maga olyan, hogy mindenkinek el kellene gondolkodnia rajta. Városinak, falusinak egyaránt. Tévhit ugyanis, hogy csak az termel szemetet, aki nagyvárosban él. Régen talán így volt, de már nem. S a falusi emberekhez talán még kevésbé ér el a környezettudatosság szele.

* Akkor tehát sok szeretettel várod a meghívásokat. A színházon kívül is van élet, te magad több helyen is dolgozol.

— Soha sehol nem voltam állandó munkatárs. És lehet, hogy ebbe is bele kell kóstolni, de imádom a szabadúszó létformát. Én osztom be az időmet: annyit dolgozom, amennyit akarok, illetve akkor, amikor akarok, annyi munkát vállalok, amennyit akarok, és annyi idő alatt végzem el, amennyi idő alatt én szeretném. Hogy a jövőmre nézve ebből mi következik, nem tudom, de nem akarok azon agyalni, hogy mi lesz velem a nyugdíjas éveimben. Az egyik elsődleges munkahelyem, ahol hétről hétre teljesíteni kell, az az Újvidéki Rádió. A Lurkó Rádió című gyermekműsort készítem, terepre is járok, gyerekekkel is beszélgetek, és szeretnék több figyelmet fordítani az egészre. Most ez a fő célom. Emellett pedig néhányan szinkronizálunk. Ez még egészen gyerekcipőben jár, fiatal srácok működtetik a stúdiót, de nagyon hiszek benne. Most egy tinisorozatot szinkronizálunk, de ők nemcsak magyarra, hanem szlovákra, románra is szinkronizálnak. S azt gondolom, van jövője. De egyik munkára sem munkaként gondolok, mert élvezem csinálni.

* Igen, elégedettnek tűnsz.

— Az vagyok. Nem gondolom, hogy ennél többet kellene teljesítenem, vállalnom. Sokáig azt éreztem, hogy befejeztem az egyetemet, és sehol sem tartok. Ez az érzés szerencsére elmúlt. Most úgy gondolom, jó helyen vagyok, nincs bennem késztetés, hogy mindent, amit csinálok, másoknak is megmutassak. Aki befejezi a színművészeti szakot, arról általában tudnak, követik, tele van vele a sajtó, a közösségi oldalak, minden. Ha azonban nem vesz fel egyetlen színház sem, és te sem tömöd tele az oldalad, azt mondják: Mi lett vele? Sehova sem vették fel? De elveszett szegénykém… Ez régen zavart volna, de most jutottam el arra a szintre, hogy nem érdekel, ki mit gondol. Elvégeztem az egyetemet, megcsináltam ezt az előadást, s úgy érzem, sínen van az életem, nincs zivatar a lelkemben.