Mostanában ismét gyakran eszembe jut az az idősebb hölgy, akivel pár évvel ezelőtt ismerkedtem meg a frankfurti repülőtéren, majd egymás mellett is ültünk a Budapestre tartó gépen. Persze, a szóba elegyedésünk nem volt teljesen véletlen, nyilván az hozott össze bennünket abban a hatalmas, nyüzsgő tömegben, hogy meghallottuk, mindketten magyarul beszélünk a kísérőnkkel. A másfél órás úton aztán kiderült, hogy mégsem ugyanazt a magyar nyelvet bírjuk. Ő, az anyaországi, annak is tősgyökeres fővárosi lakosa, és én, a határon túli. Vagy külhoni. (Neki az előbbi, nekem inkább az utóbbi kifejezés a kedvesebb.) Mert megtudtam, hogy mi, határon túliak, félre vagyunk vezetve. Ezért szemléljük tévesen a náluk történő dolgokat, illetve állunk rossz oldalon, már ami a magyarországi belpolitikai helyzetet illeti.
Ez a kép villant fel előttem, amikor arról olvastam, hogy július elsejétől felszámolják, megszüntetik a Határon Túli Magyarok Hivatalát. Illetve, bocsánat: csak átszervezik. De azt drasztikusan. Vagy alaposan? Lám-lám, ez is szemlélet kérdése.
Még bele sem nyugodtunk ebbe az intézkedésbe, és nem is bíráltuk kellőképpen -ki-ki a vérmérsékletétől függően -, amikor a múlt hét közepén öles betűkkel olvashattuk a kérdést napilapunk címoldalán: Alapítványok végórája? Mellette a figyelemfelkeltő illusztráció. Hogy megfagyjon a levegő mindazok körül, akik az elmúlt években, évtizedben tenni próbáltak valamit nemcsak a magyarság meg- és itt maradásáért, hanem a minőségi életéért is. Az anyaország támogatásával. Úgy tűnik, ennek most már vége szakad. A magyar Országgyűlés önkormányzati és területfejlesztési bizottsága ugyanis általános vitára alkalmasnak ítélte meg azt a törvénymódosító javaslatot, amely 2007. december 31-ei hatállyal megszünteti a közalapítványokat mint szervezeti típust. Egyszerűbben fogalmazva ez azt jelenti, hogy az illetékes bizottság a parlament elé terjeszti a javaslatot, amelynek elfogadásával megszűnnének a közalapítványok, közöttük természetesen azok is, amelyeken keresztül eddig a határon túli magyarok civil szervezetei pályáztak és jutottak pénzhez. És amelyek intézményesítették a magyar állam segítő szándékát. Hogy ne mondjam, törődését a piros vonalon túlra szakadtakkal szemben. A kormányzati elképzelés alapján ezt a szerepet a jövőben a minisztériumok veszik át. A Miniszterelnöki Hivatal kül- és biztonságpolitikai szakállamtitkára nemzetpolitikai koncepcióváltásnak nevezte az intézkedést. Szerinte ezzel leépülnek a fizikai határok, és a határon túli magyarságot érintő olyan kérdésekkel, mint például az oktatás, a kultúra, a jövőben a szakminisztériumok foglalkoznak majd. Hogy mit látnak és értenek meg így elsőre ebből a legérintettebbek? Hát azt - és most már nagyon egyszerűen fogalmazok -, hogy ismét leromboltak valamit, ami eddig úgy-ahogy működött. (Akiknek a munkája ettől függ elsősorban, azok tudják, hogy az utóbbi években már hónapokat, sőt nem egy esetben fél évet is csúszott, késett a kifizetés, ami kérdésessé tette bizonyos rendezvények további fenntartását.) Maradt a bizonytalanság, hogy mi épül majd fel helyette. Még az a hír sem túlságosan megnyugtató, hogy a ,,nemzetpolitika koncepcióváltásának tartalmi kérdéseiről tárgyal július folyamán Gyurcsány Ferenc miniszterelnök a határon túli magyarok képviselőivel, méghozzá szükség szerint több alkalommal is'. A már idézett szakállamtitkár úr előre válaszolt arra a kérdésre is, amelyet az információ tudomásul vétele után bizonyára nagyon sokan feltettek: a 2006-ra megítélt pénzeket még folyósítják. Bizonyára megnyugtatásnak szánta, de sokakat az is foglalkoztat, hogy mikor. Sőt, van még egy ennél is fontosabb: hogyan tovább?
Ugyanazon a napon jelent meg, szintén napilapunk címoldalán, de jóval kisebb betűkkel és szűkebb terjedelemben, hogy a magyarigazolvánnyal rendelkezők július elsejétől nem kapják meg az eddigi kilencvenszázalékos utazási kedvezményt még arra a négy menettérti utazásra sem, amire eddig vonatkozott. Nem is igen merünk erről írni, mert azonnal ránk sütik, hogy mégiscsak a pénz miatt kellett nekünk elsősorban az a koronás dokumentum. És együttérzést se nagyon várhatunk, hiszen az anyaországban élőket a kormánycsomagnak a rájuk vonatkozó intézkedései foglalkoztatják elsősorban. Amelyek közül jó néhány szintén nem kedvező. Meg aztán, ha nem is beszélünk róla, vagy nem olyan sokat, mint korábban, emlékszünk mi még december 5-ére. De nem is kell olyan ,,messzire' visszamennem, hiszen jól az agyunkba vésődött az a bizonyos mondat is, amely a legutóbbi nagy zenei rendezvény kapcsán látott napvilágot, és arra vonatkozott, hogy már megint a határon túli ócska népséget kell pátyolgatni.
Igen, nincs minden veszve, hiszen vannak nekünk itthoni pályázataink is. A különböző tartományi titkárságaink igyekeznek segíteni, támogatni - a lehetőségeikhez mérten. Ami elég nehéz addig, amíg Vajdaság nem rendelkezik teljes mértékben a saját pénzével. De ez már más téma.
Egy bánsági könyvbemutatón hangzott el pár nappal ezelőtt, hogy ezen a vidéken nemcsak szabad, de kötelező is reménykedni. Megfogadjuk. Virág helyett tarack leszünk, és reménykedünk. Az pénzbe sem kerül. És más úgysem maradt nekünk.