Táncház a Liszt Ferenc téren

Budapesten, az Adrássy út és a Liszt Ferenc tér sarkán, az Írók könyvesboltjának kirakata fölött mostantól emléktábla hirdeti, hogy 1972. május 6-án itt nyílt meg az első táncház. A réz dombormű egy táncoló párt ábrázol, de a lány szoknyája - ha már táncházról van szó - valójában egy zsúpfedeles ház, aminek két zsalugáteres ablaka is van. Alkotója pedig Kiss György festő-, szobrász- és éremművész. Táncházi körökben Bis a beceneve és azt állítja róla Halmos Béla, hogy számára egy-egy ilyen remekmű formába öntése nem munka, hanem öröm.
- Hárman alkottuk ezen a jeles napon a zenekart - folytatja a táncházi mozgalom egyik úttörője, ma már nagy öregje, Halmos Béla. - Sebő Ferenc volt a brácsás, Éri Péter bőgőzött, én voltam a prímás.
Miután a tábláról lehullott a lepel, a táncházmozgalom legismertebb zenészei félkört alkottak alatta, és egy csapásra betöltötte a teret a széki muzsika: ''Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék”. A most 83. évében járó Tímár Sándor, a Bartók Béla Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes egykori vezetője, a Csillagszemű Gyermektáncegyüttes alapítója még táncra is perdült. Sorra jöttek, s csak jöttek a táncoló párok, egyre gyarapodott a zenekar létszáma is, és akárcsak Dobó Tihamér Ökörnyál című grafikáján, úszott a széki lassú, majd később a sűrű tempó is, ellepte a szürke háztetőket és az Andrássy út forgalmának a zaját is elnyomta ezen a tavaszi szombat délutánon.
Novák Ferenc Tata, a Kossuth- és Magyar Örökség-díjas koreográfus, aki mindössze egy évvel fiatalabb Tímár Sándornál, a kezdetek kezdetét idézte föl:
- Amikor 1956 tavaszán meglátogattam kolozsvári értelmiségi rokonaimat, és afelől érdeklődtem, hogy népi kultúrával hol találkozhatnék a városban, enyhe lenéző mosollyal küldtek a Kolozsváron élő széki fiatalok hétvégi összejövetelére. Elmentem, és megláttam a csodát. Aztán később Székre is eljutottam a tanítványaimmal. Benne voltunk, láttuk a széki táncházat, és akkor összenéztünk: miért nem csinálunk ilyet Budapesten?!
- Nem ment az olyan egyszerűen - veszi át a szót Halmos Béla. - Akkoriban még érvényben volt a gyülekezési tilalom. Nem lehetett három magyarnak, csak úgy, a saját szórakozására összejönni, csak azért, hogy egy kicsit jól érezze magát. Akkoriban négy néptáncegyüttes működött Budapesten: a Bartók, a Bihari, a Vasas és a Vadrózsák. Ezeknek a tagjai már az 1960-as évek végén elkezdték szervezni a néptáncosok klubját. Akkoriban a néptánc arra is jó volt, hogy az az együttes, amely jól szerepelt, netán díjat kapott egy-egy versenyen, fesztiválon, mehessen külföldre, mehessen a Nyugatra. Ma már azt is tudjuk, hogy ezeket az összejöveteleket az állambiztonság is figyelte, a lassan, de annál erőteljesebben kibontakozó táncházakat a spiclik és a besúgók is előszeretettel látogatták. Rendszer elleni lázadást nem észleltek ugyan, de így is erőteljes nacionalista mozgalomnak minősítették a miénket, ami, úgy-e, ellentmond az internacionális pártfelfogásnak.
S erről jut eszébe a jegyzetelő riporternek, hogy az első, országosnak mondott, de az egész Kárpát-medencét magához ölelő, amolyan régi, nagy hazát idéző táncháztalálkozó egyikének végén, amikor még rendőrség biztosította itt is a rendet, egyenruhások sora terelte ki az azóta leégett, nagy sportcsarnokból a táncolókat, s akkor sem történt semmiféle lázadás, a szervezők hajnalig vártak Brezsnyev elvtárs utólagos engedélyére, ami, miután nem történt semmi rendkívüli, s a Kreml mindenható ura is kitörölte a csipát bozontos szemöldöke alól, a szervezők nagy megkönnyebbülésére, meg is érkezett. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen Halmos Béla még az első budapesti táncház előzményeiről mesél:
- Mi Sebő Ferivel gitároztunk, és jött a Röpülj, páva! népdalverseny 1969/70-ben. Itt még gitárral a kezünkben léptünk a közönség és a zsűri színe elé. Minket a népzene az eredeti mivoltában érdekelt volna, de nem jutottunk hozzá. Csak feldolgozásokat hallgathattunk. S akkor meghallottuk Sárosi Bálint Zenei anyanyelvünk című műsorában a széki zenét. Ádám István ''Icsán”, a híres prímás és zenekara játszott, Márk József énekelt. Le is szállnak, fel is szállnak a fecskék, ezt énekelte, igen, azt, amivel itt is az emléktábla alatt kezdtünk. Ez a himnuszunk, ezt minden táncházas ismeri. Amikor meghallottuk ezt a széki zenét a rádióban, eldobtuk a gitárt. S aztán 1972. május 6-ára senki mást nem találtak meg, csak minket. Senki más nem tudott széki muzsikát játszani. Mi sem. Én visítottam, nyüszítettem. Én építészmérnök vagyok, nem zenész. Várjanak, hadd tanuljam meg előbb. Most is izgulok minden fellépés előtt, hát még akkor! Annyit tudtam csak, hogy nem tudom a széki zenét. Néhány alapdallamot ismertem csupán, táncházhoz az kevés. Nem volt például száz csárdásom, amiből egy alkalomra előkapok húszat. Volt egy francia mesterhegedűm, azon gyakorolgattam. Végül is felfogtam: nincs mese, csinálni kell akkor is, ha nem tudom. Az akkori Könyvklub kultúrtermében ott lesznek a táncosok, s nekünk kell muzsikálni. Táncház Budapesten, negyven évvel ezelőtt. Bemegyek a nem túl nagy terembe, hátul volt egy kis színpad, odamegyek egyből, előveszem a hegedűmet, francia mesterhegedű, uram, nem akármi! S akkor szólnak a biharisok, hogy a vezetőjük előbb beszédet akar mondani. A színpad mögött volt egy kis kivilágítatlan galéria, amihez néhány lépcső vezetett föl. Leültem a sötétben a lépcsőre, a hegedűmet meg letettem magam mellé. Vége a beszédnek, taps és egy nagy reccs. A hátam mögül, a sötétből egy biharis táncos ugrott elő, pont rá a hegedűmre. Ez volt a koreográfia, ez volt a meglepetés: egy táncos a sötétből. Nem tudhatta, hogy én ott ülök a sötétben, mellettem a hegedű. Nem vagyok fölkészülve, széttaposták a hegedűmet, így kezdődött Magyarországon a táncházmozgalom. Kölcsönhegedűvel kellett megoldanom a feladatot.
- Agócs Gergely, a felvidéki, füleki dudás, furulyás, klarinétos és énekes, 1972-ben hány éves volt vajon, és mit jelent számára a táncház?
- Hároméves voltam akkor. Hogy beleszülettem ebbe a kultúrába, nekem valójában azt jelenti, hogy az őseimével együtt megtaláltam a saját identitásomat. Megtapasztaltam azt az őserőt, amely segít nekem, hogy szeressem a szerbet, a cigányt, a szlovákot vagy a románt. A táncházmozgalom elterjedésének egyik eredménye lett, hogy a budapesti táncháztalálkozókra, a magyarországi és erdélyi nyári táborokba egyre több szlovák is jár. Aztán megszerveztük a felvidéki táncháztalálkozókat is, és láss csodát: most már a szlovákok is szervezik a magukét.
És a magyar táncházmozgalom, amely, ne feledjük, az elnevezésével együtt egy mezőségi, Kolozsvár közeli magyar településről, Székről indult, Martin György, Pesovár Ernő és Ferenc, Kallós Zoltán, Csoóri Sándor, Jamagas János, Foltin Jolán és ki tudja, hány tudós, gyűjtő, író és költő szorgos, irányadó munkájának köszönhetően mára világmozgalommá lett. De ne hagyjuk ki Korniss Péter fotográfus csodálatosan szép fekete-fehér, a széki táncházban készült fotóit sem, hiszen 1972. május 6-án ezek is ott voltak a Könyvklub falain. És az oktatók, zenészek, énekesek, táncosok százait, ezreit se hagyjuk ki, akik kitartóan és csökönyösen - a hangos diszkó helyett - ma is az elemi őserővel bíró táncházat választják szórakozásul. Maga a táncház mint módszer tavaly a világörökség UNESCO által is elismert része lett.
Május 6-a pedig, jelentette be Halmos Béla az emléktábla alatt, mostantól a táncház napja. Erre a napra a Hagyományok Háza különben egy színpadot is fölállított a téren, s egész nap váltották egymást rajta a zenekarok, énekesek, táncosok, a sátrakban kézművesek szorgoskodtak, és szólt a zene a budapesti utcai forgatagban.
Csoóri Sándor írta a kezdetek kezdetén: ''A néptánc történetének két fontos történelmi pillanata volt: az egyik, amikor a tánc fölkerült a színpadra, és a másik, amikor a színpadról újra visszakerült a földre. Nem művészetként, hanem azért, hogy tánc maradhasson, mint ahogy szél a szél, eső az eső.”