Az elmúlt két évtizedben megválasztott magyar köztársasági elnökökről az bizonyosan elmondható, hogy lényegében különböznek, illetve különböztek egymástól, nemcsak habitusukban, hanem életpályájukban is.
Mint ismeretes, Magyarországon a köztársasági elnöknek igencsak korlátozott jogai vannak, szemben a miniszterelnökkel vagy a kormánnyal. Inkább jelképes, illetve protokolláris szerepet játszik e magas poszt mindenkori várományosa, Nyugat-Európa egyes demokráciáitól eltérően, ahol államfőként aposztrofálható. A magyar nép a rendszerváltást követően alkalmazkodott a jelképes köztársaságielnök-szerephez, hiszen elvárásaiból, elképzelésiből egy békéltető, háttérbe húzódó, pozitív energiát sugárzó, tapasztalt idős ember képe rajzolódik ki.
De vajon minden eddigi köztársasági elnök megfelelt-e ezeknek az elvárásoknak? Mondhatnánk, hogy részben igen, de mivel minden személyiség nagyon eltérő volt, ezért mindenképpen más-más módon gyakorolták a hatalmat.
Eddig talán Göncz Árpád és Mádl Ferenc személyisége állt a legközelebb egymáshoz. Erre lehet, hogy külső személyiségjegyeikből, hasonló idős életkorukból, kedvességet sugárzó arcukból és csendes, kimért beszédstílusukból következtetünk.
Sok ember a függetlenséget, pártatlanságot, a mindenek felett álló objektív személyiséget is látni vélte az említett két elnökben. Politikai szemszögből nézve azonban egyáltalán nem voltak függetlenek, sőt eléggé kötődtek az őket jelölő pártjaikhoz, ha nem is mint pártkatonák, de mint határozottan hasonló elveket, ideológiát valló egyének.
Egyre kevesebb embernek jut eszébe már az, hogy Göncz Árpád kevésbé volt elnéző az Antall-kormánnyal szemben, nem igazán képviselt függetlenséget a taxis blokád, a médiatörvény és még számos más komoly ügy kapcsán. Ezzel szemben végletekig lojális volt a Horn--Kuncze vezette koalíció iránt. Hiszen ők választották újra, de már nem a régi feltételekkel, hanem újabb követelésekkel. Nem véletlenül lett a lányából szocialista külügyminiszter asszony.
Mádl Ferenc ehhez hasonló módon kötődött a Fidesz, de főként Orbán Viktor holdudvarához, leköszönése után még inkább részt vett minden díszülésen, találkozón, kongresszuson mint kiemelt vendég. Felesége úgyszintén megbecsült személy volt a Fidesz köreiben.
Sólyom László államfői alakját már könnyű megrajzolni a fent említett két köztársasági elnök után, hiszen mind habitusában, mind politikai módszereiben nagyon eltérő utat képviselt. Sólyom László nem a nép köztársasági elnöke volt, még kevésbé valamelyik nagyobb párté, hanem inkább a magyar értelmiség furcsa egymásra találásából, ''nagykoalíciójából” meríthette vagy kaphatta a támogatását. Érdekes módon mindkét oldal egyszerre kétkedéssel, éles kritikával, de ugyanakkor visszafogott támogatással is jutalmazta az eddigi vélhetően legfüggetlenebb köztársasági elnököt.
Sólyom László elődeitől eltérően cselekvő, kevésbé jelképes szerepű köztársasági elnökként működött. Csak érdekességként jegyezném meg, hogy jelenleg a baloldaliak közül azok kezdik hiányolni az újraválasztását, akik a legjobban támadták, vagy a Fidesz szekértolójának tartották. Sólyom László kétségtelenül Magyarországnak a rendszerváltást követő legnehezebb, mondhatni legnegatívabb korszakában, a Gyurcsány-korszakban állt helyt, még pedig kimagasló eredménnyel.
Schmitt Pálnak ennél jóval könnyebb dolga lesz, hiszen neki inkább a békés háttérszerep jut Orbán Viktor mögött. A kormány politikáját nem igazán kritizálhatja majd, hiszen annak kidolgozói, kiötlői között volt maga is. A Fidesz inkább a kormány nemzetközi megítélésében számít Schmitt Pálra, aki ismertsége, kapcsolatai és népszerűsége révén sokkal inkább feszültségoldó, mintsem feszültségnövelő politikai személyiség, illetve tényező lehet.