Színművészeinkről nem neveztek el teret vagy városnegyedet, nem emeltek szobrot nekik, de a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség által szervezett színjátszó találkozón minden évben Nagy István Díjban részesült/het a szemle legjobb epizodistája - A szabadkai Népszínház magyar társulata, majd egy évad erejéig az Újvidéki Színház tagjaként estéről estére megmérettetett a színpadon - A legendás hatvanas években vált kivételes tehetségű színészegyéniséggé: trónusra sohasem vágyott, alig érte a színpadon a reflektorfény, alakjait ő maga ragyogtatta meg - Fiatalon hunyt el - szomorkás mosollyal az arcán
Látom magam előtt, amint a levegőtlen klubból az olvasópróbára mentemben Nagy István suhan el mellettem cigarettával és kávéval a kezében, lezser öltözékben - néha télidőben is vékony ingben rohangált a városban -, lábán félretaposott cipő, szóval sohasem láttam olyannak, mint akit skatulyából húztak volna elő. Hóna alatt a szerepkönyv. Elkacsázva mellettem ezt mondta: ,,Megvárom, hogy lesz-e sikere az előadásnak. Ha nem lesz, ha a Stein doktor nem tapsol, akkor nem tanulom meg a szerepet..."
Nagy István, a Nagy Pista...
Tartozott nekem egy őszinte, hazugságoktól mentes interjúval. De a Szabadkáról falfehér arccal távozó Árok Ferenc is tartozott ugyanezzel, akárcsak a szemünk előtt elfogyott Majoros Kati, a magába roskadó Verseghi Jóska, szegény Juhász Anna és Czehe Guszti is, mindazok, akik a hatvanas években megteremtették a szabadkai magyar társulat legendáját. Őket szeretném most is beszéltetni a rendezőkről, akikben örömük is volt, kiugró sikereikről; őket szeretném megszólaltatni, akikkel nemcsak megindult az élet, hanem robogott is, szikrázott is; őket, akik megtanultak mindent, amit ezen a nyomorúságos pályán meg lehetett tanulni.
Nagy István, a Nagy Pista...
Igazi szabadkai figura volt. Amolyan szabadkai őslakos. Sokáig élvezni tudta a város és a színházi munka minden pillanatát: a kávéházak semmihez nem hasonlítható hangulatát, levegőjét, amíg a Mali mirban Remete Karcsi és az én társaságomban a maraskinóját kortyolgatta, élvezni tudta az első tavaszi napsütést, a behavazott utcákat, a házibort Görögéknél, a szomszédban, a zajos próbateremben folytatott nem mindig baráti beszélgetéseket, szakmai eszmecseréket, s aztán - élete vége felé szívpanaszai és egyéb betegségei dacára - a rendszeresen fogyasztott méregerős feketét, az elmaradhatatlan cigarettát és a bort. Alacsony termetű volt, mégis erős akaratú embernek tűnt. Egyik napról a másikra megváltozott a hangulata. Egy anekdota szól róla:
Elment a Nagy Pista az orvoshoz. Panaszkodott erre, panaszkodott arra, a legtöbbet mégis a kedélyállapotára.
- Doktor úr, valami eltörött bennem - mondta. - Depresszió gyötör, nincs kedvem már semmihez. Mit csináljak, mit szedjek be, hogy másként lássam ezt a vacak világot?
A doktor megveregette a vállát.
- Adok én magának, fiatalember egy jó tanácsot. Menjen el a színházba, és nézzen meg egy vígjátékot. De olyat, amelyben Nagy István is szerepel. Meglátja, visszanyeri az életkedvét.
Színészünk fáradtan legyintett.
- Doktor úr, én vagyok a Nagy István.
Tudtommal asztalosmesterséget tanult. Nagyon fiatalon a Népkör színpadán téblábolt. Sokáig mellőzöttnek érezte magát a pályán, folyton szorongó, nehezen ,,elkészülő' amatőr színész volt. Nem szerette az érzelgősséget, a fölöslegesen hullatott könnyeket, a műbánatot. Imádta a kabarét, a komédiát és a velük járó rengeteg munkát. De gyermekkorában nem is gondolt arra, hogy színész legyen. Saját bevallása szerint jók voltak a családi körülményei, édesanyjával és mostohaapjával éldegélt egy fedél alatt. Végül mégis a színház mellett döntött. ,,Szűk' volt neki a Népkör színpada, pedig akkortájt a művelődési házban példaértékű tevékenység folyt.
Egyszerre csak ott mókázott közöttünk. Elhalmozták epizódszerepekkel. Csillogott-villogott, bukfencezett Kisfaludy A kérők című vígjátékában, a Finom kis társaság című bohózatban, Bunkóst játszotta Shakespeare Sok hűhó semmiért című művében, Christopher Wrenként kergette az őrületbe a panzió lakóit Agatha Christie Egérfogójában, rendőr volt Mrozek Hekusokjaiban. Legrande a Luluban, csavargó Robert Thomas Szegény Dánieljében, zsugori zsidó a Dundo Maroje musical-változatában, kiváló alakítást nyújtott a Tíz kiló arany című színjátékban. A szerep - és Sík Ferenc rendező - kedvéért kopaszra borotváltatta a fejét, mert - ahogyan mondta: ,,Egyszer az életben kaphat csak egy magamfajta epizodista főszerepet, ezért minden áldozatot meghozok. Ha a rendező azt kívánja, a fél lábamat is levágatom...' Népszerű rendezőinket lelkesítette vagy bosszantotta. Énekelt és táncolt A zöld hajú lány című nagy sikerű rockoperában, a Napfoltokban, s mindig öntörvényűen. Gyakran egy poén kedvéért ellentmondott a rendező elképzelésének. ,,Én a színházat látni, érezni és élni akarom' - mondogatta.
Németh P. István egy évad erejéig az Újvidéki Színházban szerepeltette, Harag Györggyel is dolgozhatott. Visszatérve Szabadkára egyéni ízzel, olyan nagypistásan formázta meg az alakjait. De aztán az orvosok leparancsolták a pódiumról. Évekkel ezelőtt leült egy székre a kollégája nappalijában - és elment tőlünk, közülünk. Annyira élőn látom ma is, hogy szinte hihetetlen, hogy holnap nem találkozom vele az utcán a Kertvárosban, ahogyan sörösüveggel a hóna alatt baktat valamerre, és nem ott folytatjuk, ahol abbahagytuk...