Sajnos nem kamerával állítottam be hozzá, pedig ez lett volna igazán ,,illő' és izgalmas vállalkozás. Hiszen több mint fél évszázad munkásságát rögzíthettem volna. ,,Ötven év, na és?!' - mondhatná bármelyik nyugdíjasunk. ,,Mindannyian lehúzunk annyit, ha időközben el nem nyel bennünket a sárgaföld...' De ez esetben, higgyék el, többről van szó. Egy olyan hatalmas dokumentumhalmazról, amely nemcsak egy ember, hanem egy város életét örökíti meg. Hiszen a naplójegyzetek, újságok, plakátok, meghívók, jegyzőkönyvek, a mintegy 400 videokazetta, a pár ezer diapozitív és a negatívok ugyanis nemcsak arról szólnak, hol járt és mit csinált az elmúlt évtizedekben Egri József amatőr film- és fotóművész, hanem elénk tárul Topolya és környéke múltja is. Fekete-fehérben. Aztán színesen... Bepillanthatunk a Vöröskereszt községi szervezetének tevékenységébe, visszapergethetjük az egykor nagyon népszerű Művésztelep emlékképeit, megtudhatjuk, hogyan dolgoztak a felderítők, a cserkészek, a Népkönyvtár... hogyan készült az autóbusz-állomás, hogyan kaptak aszfaltburkolatot a sáros utcák, mikor és merre húzták be a villany- és telefonvezetéket... Egyszóval egy gazdag magánmúzeumról vagy levéltárról is beszélhetnénk, de ezúttal nem ez a témánk. Elsősorban az érdekel, ki állt a kamera mögött, amikor elkészültek ezek az anyagok. Ki az az ember, aki élete legjavát a hobbijának szentelte, holott mindig felelősségteljes munkakört töltött be, s emellett - a kor szelleméhez híven - hű pártkatona is volt.
- Megörökíteni a város múltját és átadni azt az utókornak, mindig ez volt a fő célom. A filmeket pedig elsősorban a nézőknek készítettem, a díjakra nem számítottam. A különféle fesztiválokon, szemléken csak azért vettem részt, hogy tájékozódjam, ki merre tart, milyen technikával dolgozik, milyen új felszerelések jelentek meg a piacon, és persze, kíváncsi voltam arra is, hol az én helyem az alkotók között - kezdünk bele a csevegésbe, eléggé döcögősen, mert annyi az emlék, és a nem várt kérdéseimre nehéz időben rendszerezni őket.
Csapongnak a gondolatok, mint a fénytől bódult éjjeli pillék, vágtatnak, mint a szabadjára engedett mének - nehéz őket kordában tartani. Ettől egy kicsit szétszórt és izgatott lesz beszélgetőtársam, pedig ha valakire jellemző a pontosság és a hitelesség, akkor az ő. Minden munkája ,,házilag' bejegyezve egy munkanaplóba, gondosan tárolva valahol, valamelyik polcon - ahol csak ő találja meg egy kézmozdulatra. Noha a fő helyen, a szoba közepén lévő íróasztalon ott a számítógép is, s egy kattintással, ,,lóugrás'-ban könnyen átsuhanhatnánk korokon, eseményeken, a gép kezelése ,,testidegen' beszélgetőtársam részére. Azt felesége, Irén kezeli, s csak azon tűnődöm, vajon mennyi idejébe telt, míg minden ,,nyersanyag'-ot elmentett a komputerben. Csak ámulok és bámulok, hogy a másoknak jelentéktelennek tűnő dolgok itt milyen katonás rendben állnak, és várják sorsukat. Talán egyszer levéltárba kerülnek? Vagy magánmúzeummá nemesedik majd az idők folyamán a családi ház, amely egyéb relikviákat is őriz: emléktárgyakat az utazásokról, népviseletbe öltözött babák gyűjteményét, kortárs festők képeit... Hát nem furcsa: hogy tud egy ember évtizedeken át mindig újjá és újjászületni, ugyanakkor örökre megmaradni ,,első szerelménél'?
- 1951-ben a szabadkai műszaki középiskola vegyészeti szakán találkoztam először a fényképezőgéppel, és akkor örökre rabul ejtett. Ahogy hazatértem Topolyára, rögtön bekapcsolódtam a fotó- és filmklub munkájába. Mivelhogy nálunk még gyerekcipőben járt a filmezés (alig néhány évvel voltunk a háború után), igen kezdetleges technikával dolgoztunk. Úgynevezett aerofilmekre fotóztunk, vagyis az amerikai légi felvételek készítésére használatos filmszalagokat szabtuk át, de a nagyítókat és a hívókat is mi magunk gyártottuk. A legelső kamerámat egy ausztráliai vendégmunkástól vettem, nem olcsón, de ilyen csak Titónak volt akkoriban...
Hogy egy asztalosinas - mert végül is így kezdte pályafutását Egri József a topolyai bútorgyárban - hogyan kerülhetett mindig a cselekmények közelébe, számomra az is talány. Magyarázható azzal is, hogy mindig részt vett a közéleti és művelődési eseményekben, szervezőként vagy közreműködőként. Másrészt ,,hosszú utat' járt be: sok munkahelyet váltott, sok emberrel találkozott. Volt pártfunkcionárius is többször...
- Akkoriban nem ott dolgozott az ember, ahol szeretett volna, hanem ahová a párt helyezte. Az Umetnost bútorgyárból elmentem katonának, hazatértemkor pedig a községházára kerültem közgazdásznak (távhallgatóként befejeztem ugyanis a közgazdasági középiskolát). Aztán titkára lettem a Topola Univerzal kereskedelmi vállalatnak, majd igazgatója a munkásegyetemnek, a Vojvodina vendéglátó-ipari vállalatnak, elnöke a községi Népi Technikának. Fizetett titkára a Szocialista Szövetség községi szervezetének, később igazgatója a postaforgalmi vállalatnak, végül a Művelődési és Közművelődési Központnak, ahonnan 1991-ben mentem nyugdíjba.
Jóllehet többször is átpásztázzuk az évszámokat és az ,,állomások"-at, mégsem biztos, hogy a sorrend pontos, jegyzi meg egy kézlegyintés kíséretében házigazdám, tudtomra adva, hogy ez most már nem is fontos. Hiszen voltak más munkafeladatok is, amelyeket el kellett végezni, s ki emlékszik már minderre...! Arra azonban nem kevésbé büszke (veszem ki szavaiból), hogy 1969-től 1976-ig tudósítója volt a televíziónak, dolgozott a Magyar Szónak és a helyi lapnak, felelősségteljes tisztségeket töltött be a községi, a tartományi és az országos amatőr fotó- és filmszövetségben, ez utóbbi képviselőjeként az 50. világfesztiválra, Zágrábba is eljutott. Ugyanakkor Újvidéken befejezte a munkaszervezési főiskolát, és alapítóként ott volt a topolyai művésztelep, majd a filmfesztivál megalakulásánál is.
- 1971-ben szerveztük meg az első amatőr filmfesztivált, amely húsz éven át a legjelesebb alkotóink seregszemléje volt. 1991-ben szűnt meg, akárcsak a topolyai videotábor is, melyet 1986-ban rendeztünk meg először a művésztelepen. A videotábor munkájában sokat segítettek az Újvidéki Televízió munkatársai, Erlauer Csaba, Póth Imre, de támogatott bennünket Szemerédi Magda és Siflis Zoltán is... Itt találkozott akkoriban a vajdasági értelmiség elitje: írók, költők, fotósok, filmesek, rendezők... nem csoda tehát, hogy az itt készült dokumentumfilmek több díjat is nyertek a különféle versenyeken - emlékezik Egri József, aki maga is számtalan díjat ,,sepert' be a hazai és külföldi szemléken. Első filmje, amelyet Bálint Lajossal együtt készített, a zobnaticai aratóversenyt örökítette meg. Az 1973-as alkotás a topolyai fesztiválon második lett.
A Múlnak a napok című alkotás 16 szemlén szerepelt. Nišben a kísérleti filmek kategóriájában első lett, Szkopjéban, az animációs filmek fesztiválján második, a szabadkain pedig a harmadik helyen végzett. Az omoljicai szemléről két arany és egy bronzplakettel, valamint a fődíjjal, az Aranynapraforgóval tért haza a szerző. A Duna menti országok 1975-beli fesztiválján, ahol már erős nemzetközi mezőnyben mérettetett meg, ugyancsak második díjat kapott az alkotás. Az Százéves a film elnevezéssel Bitolában (Macedóniában) 1995-ben megrendezett nemzetközi versenyen a Gondtalan gyermekkor című filmjét tüntették ki harmadik díjjal.
Az évek folyamán Egri József 26 filmet készített, többnyire dokumentumjellegűt, de próbálkozott az animációs technikával is. Ubul, az önarcképét készítő festő figurája csak két részben szerepel, szerzője utána felhagyott az újabb kísérletezéssel.
- Jelenleg a bajsai művelődési egyesület elnökének felkérésére filmezem le a régi falusi szokásokat. Már több mű született: A bajsai disznótor, Szappanfőzés, Söprűkötés, A roma halászás, A föltámadott szövőszék, Egy borbélyműhely régi hangulata, A bajsai torma, Csumaszedés, Az amatőr színjátszás története... Sok-sok kellemes meglepetést, felejthetetlen élményt nyújt nekem a hobbim. Például amikor a betlehemezést filmeztük a faluban, este minden ház ablakában gyertyák égtek. Csodálatos látvány volt. Jött is egy idős néni megköszönni nekünk, hogy ő még ilyen szépet soha életében nem élt meg. Aztán néha különös sorsú emberekkel is találkozom, például a tizenegy ujjú Kurina Ernővel, aki szintén megérdemel egy portréfilmet...
A késő délutánba hajló kalandozásnak véget vetünk, mert vendégek (rokonok, munkatársak) kukkantanak be, hogy gratuláljanak a Pro Urbe-díjért, mely elismerés - mi tagadás - a legkedvesebbnek számít Egri Józsefnek, mert a szülővárosától kapta.