A csapat annyira friss, hogy május 25-én láthatjuk első előadását, mely nem más, mint Madách Imre klasszikusa, Az ember tragédiája.

* Az egyetem alatt, de előtte is dolgoztál színházakban, amatőr és profi társulatoknál. Most pedig a Laboratorium Animae társulatnak vagy tagja. Minden csapat más. Miért mondtál igent éppen Sardar felkérésére? Mi fogott meg benne? 

— 2017-ben Nagyváradon, a HolnapUtán Fesztiválon láttam először egy Sardar által rendezett darabot, az Úrhatnám polgárt, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház előadásában. Az egész rendezvény csodálatos volt, mert bepillanthattam a romániai magyar színházak munkájába, a záróelőadás után pedig, mely ugyebár az említett Úrhatnám polgár volt, egészen el voltam képedve, elvarázsolt. Azt fogalmaztam meg magamnak, hogy én is ilyen jellegű színházat szeretnék csinálni. Bevallom, akkor még nem igazán tudtam, ki az a Sardar Tagirovsky, a neve alapján úgy gondoltam, hogy valami orosz lehet. Óriási élménnyel tértem haza, és sokáig élt bennem ez az érzés. Aztán amikor tavaly Újvidéken megrendezte a Don Quijote Second Hand című előadást, még inkább felkeltette az érdeklődésem, hogy ki lehet ez az ember, aki ilyen gyermeki odaadással, ekkora szívvel tud dolgozni. Abban az évben a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválján meghirdették Sardar workshopját, s úgy éreztem, jelentkeznem kell rá. Hajtott valami belső energia. A néhány nap alatt, amíg tartott a műhely, újra visszakaptam azt a lendületet, azt a szeretetet a színház iránt, amely miatt annak idején ezt a hivatást választottam. A workshop utolsó napján azt éreztem, milyen rossz, hogy vége. Nagyon feltöltött. Elhatároztam, hogy figyelni fogom, Sardar hol tart legközelebb foglalkozásokat, és majd jelentkezem, de ő megelőzött, a workshop végén ugyanis elhívott kávézni, s elmondta, hogy alapít egy társulatot, és szeretné, ha én is a tagja lennék. El sem tudom mondani, milyen boldog voltam. Ez egy igazi nagy találkozás volt, így természetesen igennel válaszoltam.

* Mennyire volt ismerős számodra az a színházi nyelv, amelyen Sardar beszél? 

— Nem tudnám kijelenteni, hogy csak egy formanyelvet követünk a munka során. Több dolgot kipróbálunk, kísérletezünk, boncolgatjuk a témákat. Az ember tragédiáját elég régóta próbáljuk, s ez lehetőséget ad arra, hogy több szempontból is meg tudjuk közelíteni, el tudjunk merülni magában az anyagban. A tréningek során pedig valami olyan elemi gyermeki energiákhoz tudtunk visszatérni, amelyeket sajnos már én magam is elfelejtettem. Jó ezekből a gyermeki energiákból dolgozni, játszani. 

Verebes Andrea (fotó: Fekete Edda)
 

* Hamarosan itt az első bemutatótok, Az ember tragédiája. Ha jól tudom, a szövegen nem változtattatok semmit, így feltételezem, az előadás hosszabb lesz, mint egy átlagos színházi darab. 

— Ez így igaz. Egy sort sem húztunk ki a drámából. Teljes egészében elhangzik majd a szöveg, ilyen értelemben ez a darab ősbemutatója. Kihívásnak érzem abból a szempontból, hogy a nézőkkel egy teljesen másfajta kommunikációt igényel. Létszükséglet, hogy a nézők meg tudják nyitni a szívüket, és velünk tudjanak röpülni. Nagyon bízunk benne, hogy fenn tudjuk tartani az érdeklődésüket az első perctől az utolsóig, és hogy gyorsan eltelik majd az az öt-hat óra. Kihívás abból a szempontból is, hogy az elkarikírozott, megkeseredett alakok is szívvel tudják támogatni az éppen kiválasztott Ádám és Éva útját, azaz Lucifert. Színészként biztos, hogy egy más energiát, másféle koncentrációt kell alkalmaznunk, mint egy másfél órás előadás alatt, de nagyon remélem, hogy egy jó találkozásban, szép közös repülésben lesz részünk a közönséggel együtt.

* Miért éppen Az ember tragédiája? 

— Néhány hónappal ezelőtt Sardar behozta, s azt mondta, hogy ez lesz. Már régóta szerette volna megrendezni, úgy látszik, most jött el a megfelelő pillanat. Az elején arról beszélgettünk, hogy kinek milyen viszonya van a drámához, s akkor még kételkedtünk azt illetően, mit lehet ebből kihozni. Ma már azt érzem, hogy nem is indíthattunk volna mással, hiszen nagyon mély rétegei vannak Madách szövegének, sok mindenbe bele lehet kóstolni, sok mindent lehet boncolgatni Az ember tragédiája kapcsán.

* Van benned olyan vágy, hogy itthoni színházaknál is munkát vállalj, vagy akár te magad is egyszer társulatot alapíts?

— Jelenleg nagyon jól érezem magam a Laboratorium Animae társulatban, hiszen mindig is ilyen csapatról álmodoztam. Motiváljuk és szeretjük egymást, egyszóval szeretünk és szeretve vagyunk. Egy jó csapat alapszükséglete a színházi munkának, s ezt itt találtam meg. Jelenleg úgy áll, hogy az elkövetkező időszakban otthon is fogok dolgozni, de több szempontból is hazahúz a szívem, ezért ha kapok felkérést, s össze tudom egyeztetni az itteni munkával, akkor szívesen elfogadom, mert nem szeretnék teljes mértékben elszakadni Vajdaságtól.

* Ráadásul az idén megalakítottátok az Alternatíva Társulatot az osztállyal. Miért éreztétek ennek szükségét?

— Az Alternatíva egy 2019-ben létrejött civil szervezet, melyet az újvidéki Művészeti Akadémia jelenleg negyedéves hallgatói alapítottak, azaz a mi osztályunk. Az ötlet onnan indult, hogy 2018-ban Lénárd Róbert rendezésében bemutattuk a Zabhegyező című előadást, melyet szerettünk volna minél több helyen játszani, de sokszor azért nem nyílt rá lehetőség, mert a produkció nem tartozott egyetlen intézményhez sem. Az Alternatíva azért alakult meg, hogy ki tudjuk bővíteni a lehetőségeinket. Az elmúlt év során létrejött egy verses est, a Versvillamos, melyet szintén Lénárd Róbert rendezett, május 16-én bemutattuk az Ady Bluest, volt egy koprodukció a marosvásárhelyi egyetemmel, a címe: A Makrancos Kata, avagy a hárpia megzabolázása, ez Deli Szófia rendezése, illetve készül az új bemutatónk, a Thészeia, melyet a szabadkai Csipkegyárban adunk elő június 2-án.

* Hogyan tetszik a független színházi létezés? Vannak nehézségei a sok pozitívumon túl?

— Vannak. Jelenleg a Laboratorium Animae társulattal a szentendrei Ferenczy Múzeumban dolgozunk, ahol nincsenek színházi kellékek, díszletelemek, jelmezek, sőt, embereink sem, akik ezeket beszerezhetnék. Most mindezt az asszisztens, valamint néhány színész koordinálásával mi magunk szerezzük be, emellett a debreceni Csokonai Színház is kisegített bennünket kosztümmel és kellékkel. A független lét abból a szempontból is nehéz, hogy majdnem mindenkinek van egy másodállása, ezért több színházzal kell egyeztetni az időpontokat, nehezebb megszervezni a próbákat, előadásokat. Viszont mindannyian sokat áldozunk ezért a csapatért, mert nagyon szeretünk egymással dolgozni, s reméljük, egyszer mindez biztos talajt kerekít a lábunk alá, hiszen szeretnénk, ha csak ezzel a csapattal tudnánk dolgozni. Az elmúlt fél évben voltak időszakok, amikor akár 1200 kilométert is megtettem, hogy mindenhol jelen tudjak lenni, s nem mondhatom, hogy néha nem volt fárasztó. Áldozatokat kíván, de megéri.

* Mit ajánlasz a fiatal színésznemzedéknek, vagyis azoknak, akik most kerülnek ki az akadémiáról?

— Azt, hogy keressék meg a saját útjukat. Fedezzék fel, mi az, ami igazán lázba tudja őket hozni. Az akadémiai évek alatt nem lehet mindent kipróbálni, de ez természetes. Ezért vannak a tréningek, workshopok. Járjanak el ezekre a foglalkozásokra, tanuljanak, keressék fel azokat az alkotókat, akik lázba tudják őket hozni. Az ember csak akkor tud igazán nagy odaadással dolgozni, ha megtalálja a saját útját. És nem utolsósorban azt üzenem, hogy a szívükkel dolgozzanak. Ezen a pályán elengedhetetlen megnyitni a szívünket, és mindig gyermeki odaadással játszani. Hinnünk kell az álmainkban, a határ a csillagos ég, ahogyan azt Hernyák György mesteremtől tanultam.