* Miért esett a választásod az ápolói hivatásra? Hogyan és mikor kerültél a Zentai Közkórházba?

— Meglehetősen emberközpontú vagyok, szeretem az embereket és a velük való foglalkozást. Úgy gondolom, akik a ’90-es években cseperedtek fel, azok nagyon jól tudják, hogy aki szakközépiskolát végez, annak a kezében rögtön egy szakma van, bármit is választ. Ha gimnáziumba jár az illető, akkor kénytelen továbbtanulni, hogy diplomához jusson. 2009-től vagyok a Zentai Közkórház munkatársa, előtte egy oromhegyesi magánhelyen dolgoztam, illetve rövid ideig a cukorgyárban is kipróbáltam a munkát. Abban az időben még nagyon nehéz volt elhelyezkedni a zentai kórházban, de mint tudjuk, manapság sajnos bármelyik egészségügyi intézményt nézzük, munkaerőhiány van.

Kosányi Sándor

* Véleményed szerint miért népszerűbb ez a hivatás a nők, mint a férfiak körében?

— Talán a nőkben jobban megvan az anyai ösztönnel járó, másik emberről való gondoskodás, mely nem annyira jellemző a férfiakra. Ha beléjük is van kódolva, valamilyen szinten mindenki próbálja ezt elfojtani. Majdhogynem mintha a férfiak egy része szándékosan kerülné, hogy humánus vagy empatikus legyen, holott ez szerintem nem gyengíti őket, hanem éppen ellenkezőleg.

* A sokévnyi tapasztalat már biztosan bebizonyította, hogy milyen emberi tulajdonságokra van szükség a munka során?

— Elsősorban tudásra, tapasztalatra és kondícióra. Az évek folyamán sajnos sok kolléganő szenved sérüléseket, mert ez a munka egy idő után nagyon megterheli a derekat, a karokat és a vállakat. A másik nélkülözhetetlen tulajdonság a türelem, és itt nemcsak az emberekhez való türelemre gondolok, hanem a betegellátás folyamatával és a kollektívával szembenire is. Kiemelten fontos az elfogadás, vagyis el kell fogadnunk azt, hogy ez az ország egyelőre ezt tudja nyújtani, ezen a szinten tud működni, és nem szabad például svájci körülményekre áhítozni. Ha már itt vagyunk, és ezt a hivatást választottuk, akkor tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy megkönnyítsük egymás és a páciensek dolgát.

* Hogyan tudod megőrizni a motivációdat, hiszen nem könnyű a betegséggel küzdő emberekkel dolgozni?

— Az egészségügyben sajnos mindennapos a kiégés. Óhatatlanul is eljön minden dolgozó életében egy nehezebb periódus, amikor vagy munkát vált, vagy kényszerszabadságra megy, és ez teljesen érthető. Az ápolói és az orvosi hivatás pszichikailag és fizikailag is meglehetősen igénybe veszi az embert. Sokat tud segíteni, ha egy stabil anyagi hátteret kapunk a munkánk által, hiszen ez nemcsak a mi megbecsülésünk, hanem motiváló erővel is hat. Mindannyian tudjuk, hogy a minőségi élethez sajnos szükség van az anyagi javakra is, de mindenkinek fontos, hogy megbecsüljék, megfizessék a munkáját.

* Melyek a betegápolás nehézségei és szépségei?

— Az empátia egy örök kérdés nálunk, és ez csak még nehezebb abban az esetben, ha valaki súlyos vagy haldokló betegekkel találkozik nap mint nap. Elképesztően nehéz elfogadni és feldolgozni azt, amikor több szakorvos véleménye is az, hogy egy ember élete nem menthető meg, viszont nekünk kell vele tölteni azt az időszakot, ameddig még itt van. A mai napig ez a legnehezebb része ennek a hivatásnak, végigvárni az illetővel az utolsó heteket, napokat. A rák vagy egy nagyobb szívprobléma esetén gyakran találkozunk azzal a szomorú jelenséggel, hogy az egyik napon még beszélgetünk a beteggel, a másikon pedig már nincs velünk. A betegápolás pozitívuma vagy szépsége természetesen az, amikor egyvalaki a sok beteg közül meggyógyul, és civil környezetben látjuk őt megfürödve, frizurával, szépen felöltözve, mosolyogva és nem utolsósorban egészségesen — az mindent felülír. Olyan sok emberrel dolgozunk, hogy gyakran nem emlékezünk az illetőre, de ha vállon vereget bennünket, vagy ránk mosolyog, akkor az nagy feltöltődés a hivatást gyakorlónak, mert látja, hogy van értelme a munkájának. Természetesen barátságok is születnek az ápoló és a páciens között. Vannak olyan betegek, akik kommunikatívak, jókedvűek, igénylik a társalgást, én pedig különösen szeretem, ha nem borúlátóan tekintenek erre a világra, hanem az állapotuktól függetlenül jókedvűek, és szeretnék megtalálni a kiutat a betegségükből. Egy kis külső támogatás mindig jól jöhet ebben a helyzetben, de a pozitív gondolkodás nagymértékben hozzájárul a gyógyuláshoz. Nekünk részben az is a feladatunk, hogy szebbé tegyük akár az intenzív osztályon töltött mindennapokat.

* Tudom rólad, hogy kiemelten odafigyelsz az egészséges életmódra. Fontosnak tartod, hogy aki ebben a szektorban dolgozik, így éljen?

— Az lenne a legjobb, ha az egészségügyi dolgozók tisztelnék és szeretnék magukat, az egészségüket, mind a táplálkozás, mind a megfelelő életvitel terén. Nekünk kellene példát mutatnunk. Jó lenne, ha mindenki belátná, hogy fontos ugyan az anyagi lét és az e világban elért sikerek, de még fontosabb lenne, hogy próbáljunk meg minél tovább élni. Ne elégedjünk meg a ma átlagosnak számító hatvan-hatvanöt évvel, hanem tegyünk azért, hogy ki tudjuk élvezni a nyugdíjas éveinket.

* Hogy látod, miként tudnánk megőrizni az egészségünket, támogatni a szervezetünket? Mi az, amit mindezzel kapcsolatban nem veszünk komolyan?

— Éppen a legfontosabb dolgokkal nem foglalkozunk, ezek pedig a táplálkozás és a mozgás. Mindenhonnan ezeknek a fontosságát halljuk, de nem vesszük komolyan. Az emberi szervezet nem arra van kitalálva, hogy napi nyolc órát üljön a számítógép előtt, és inaktív állapotban várja a halált, hanem az lenne a lényeg, hogy megfelelő folyadékmennyiséget vigyünk be, és eleget aludjunk. A testmozgás és az egészséges táplálkozás pluszévekkel ajándékoz meg bennünket, később leszünk betegek, és könnyebben éljük az életet. Nem reális az az elvárás, hogy gyógyítsanak meg bennünket az orvosok, miközben mi hatvan évig nem figyeltünk oda magunkra, és nem előztük meg a bajt.