A bohóc eredetileg a nevetés, a játékosság és az önfeledt öröm figurája szeretne lenni. A cirkusz világában a bohóc az, aki elrontja, ami rendben van, felborítja a szabályokat, ügyetlenkedik, elesik, és éppen ezzel oldja a feszültséget. Mégis, sok gyerek és felnőtt számára a bohóc mára inkább a szorongás és a félelem alakja lett. A bohócoktól való félelem, azaz a coulrofóbia olyan pszichológiai jelenség, amely mélyen kapcsolódik az emberi érzelemfeldolgozás működéséhez, különösen gyermekkorban.
A gyerekek számára az arc az egyik legfontosabb biztonsági jelzés. Már egészen korán megtanulják „olvasni” a mimikát. Egy mosoly megnyugtat, egy ráncolt homlok óvatosságra int, az összevont szemöldök haragot tükröz, a szemkontaktus pedig kapcsolatot és kiszámíthatóságot ígér. A bohóc figurája azonban éppen ezt a tájékozódási pontot veszi el. A vastag smink eltakarja a valódi arckifejezést, a mosoly állandó és változatlan, függetlenül attól, hogy a bohóc mit érez, vagy mit készül tenni. A gyerek így egy olyan helyzetbe kerül, ahol nem tudja megfejteni a másik szándékait, ez pedig az idegrendszer számára elemi fenyegetésként jelenik meg. Ha nem tudjuk, mit érez a másik, nem tudjuk, biztonságban vagyunk-e mellette.
Ehhez társulnak más eltúlzott és groteszk külső jegyek. Például a túl nagy orr és a harsány színek vagy a természetellenes arányok egyszerre emberiek, és mégis idegenek. Ez a „kicsit ismerős” élmény az úgynevezett uncanny (kísérteties) hatáshoz kapcsolódik, melyről a pszichológiai és idegtudományi kutatások is kimutatták, hogy fokozott szorongást eredményeznek. A gyerekek, akik még éppen csak tanulják a világ kategorizálását, különösen érzékenyek erre. A bohóc nem illik bele egyértelműen sem a barátságos felnőtt, sem egy mesealak vagy egy játékfigura dobozába, így inkább gyanússá válik, mint viccessé.
A bohóc viselkedése tovább erősíti ezt az élményt. Hirtelen mozdulatok és hangos megszólalások jellemzik, gyakran megszegi a megszokott társas szabályokat, mert túl közel lép, túl sok figyelmet kér, váratlanul reagál. Egy fejlődésben lévő idegrendszer számára ez túlzott ingerlés. A gyerek nem tudja kontrollálni a helyzetet, és nem is érti pontosan, mi fog történni a következő pillanatban.
A kutatások szerint a coulrofóbia hátterében nem elsősorban a személyes, közvetlen rossz élmények állnak. Egy nagy mintán végzett nemzetközi felmérésben a résztvevők több mint fele számolt be enyhébb, míg körülbelül 5%-uk erős bohócfélelemről. Érdekes módon sokan jobban félnek a bohócoktól, mint például az állatoktól, a vértől vagy a repüléstől. A válaszok elemzése azt mutatta, hogy a legerősebb tényező az érzelmi jelek elrejtése volt, vagyis hogy a smink miatt nem látható az igazi arckifejezés, és így a szándékok is homályban maradnak.
Fontos szerepe van a tanult félelemnek és a kulturális hatásoknak is. A gyerekek rendkívül érzékenyek a környezet érzelmi reakcióira. Tehát egy ideges nevetés vagy egy ijesztő filmes ábrázolás elegendő lehet ahhoz, hogy a bohóc negatív jelentést kapjon. A modern popkultúra pedig bőven kínál ilyen mintákat. A bohóc gyakran a gonosz, a fenyegető alak szimbóluma. Ezek a képek mélyen beépülnek a kollektív képzeletbe, és akkor is hatnak, ha a gyerek személyesen soha nem él át rossz élményt bohóccal kapcsolatban.
Ez a félelem tehát fokozatosan alakul ki, gyakran éppen azokban az életszakaszokban, amikor a gyerek érzelmi értelmezőképessége intenzíven fejlődik. Ahogy nő, tapasztalatot szerez, és egyre jobban megérti az érzelmek árnyalatait, a félelem sok esetben enyhül vagy teljesen eltűnik. Máskor viszont megmarad, és felnőttkorban is tovább él, gyakran általánosabb bizalmatlansághoz, szorongáshoz vagy az „álarcos” helyzetek kerüléséhez kapcsolódva.
A bohócoktól való félelem kezelésekor az egyik legfontosabb felismerés, hogy egy érthető idegrendszeri és érzelmi reakcióról van szó. Éppen ezért az első és legfontosabb lépés az elfogadás. Amikor egy gyerek fél, a legnagyobb biztonságot az adja, ha azt éli meg, hogy komolyan veszik az érzéseit. Szülőként és pedagógusként érdemes kerülni az olyan mondatokat, mint a nincs mitől félni vagy ez csak vicc. Ezek a kijelentések ugyanis azt sugallják a gyereknek, hogy rosszul érzi, amit érez. Sokkal megnyugtatóbb az, ha visszatükrözzük az élményét: látom, hogy ez most ijesztő neked, vagy nem könnyű, amikor nem látjuk, mit érez a másik. Ez önmagában csökkenti a szorongást. Az is fontos szempont, hogy ne kényszerítsük a gyereket bohócos helyzetekbe. A fokozatosság sokkal hatékonyabb ilyenkor, azaz először képek, mesék által, majd távolabbról, végül, amikor a gyerek már készen áll rá, közelebbről ismerkedhet a figurával.
Pedagógiai környezetben különösen fontos a választás szabadsága. Ha egy gyerek nem szeretne bohócos programban részt venni, az alternatív tevékenység felkínálása érzelmi biztonságot teremt. A tapasztalatok szerint azok a gyerekek, akik megélhetik az autonómiájukat, később gyakrabban és bátrabban kapcsolódnak be önként.
Érdemes arra is figyelmet fordítani, hogyan beszélünk mi magunk a bohócokról. Egy ironikus megjegyzés, egy ideges nevetés vagy egy ijesztő történet elmesélése könnyen megerősítheti a még csak csírájában élő félelmet. A gyerekek nemcsak a szavainkat, hanem a hangsúlyainkat és a nonverbális reakcióinkat is figyelik.
Mindemellett fel kell ismernünk, hogy a bohócfélelem gyakran tágabb érzelmi érzékenységhez kapcsolódik, mint a kiszámíthatatlanságtól, az elválástól, az idegenektől vagy az erős ingerektől való szorongáshoz. Ilyenkor ez egy jelzés arra, hogy a gyermeknek több biztonságra és érzelmi megtartásra van szüksége.
