Serfőző Simon

,,A hatvanas években fellépő fiatal költők kétféle élményvilággal érkeztek, kétfajta vonzás körében helyezkedtek el. Egyik csoportjuk a népi élet tapasztalatát hozta, a népi hagyománytól kapta első művészi élményét, mestereit Illyés Gyulában, Juhász Ferencben, Nagy Lászlóban és Kormos Istvánban találta meg. Az új magyar lírának ahhoz a vonulatához csatlakozott, amely a társadalom morális konfliktusait vizsgálja, és a nemzeti történelem drámai eseményeivel foglalkozik. Ennek a - néhány kritikus által HETEKNEK nevezett - csoportnak a képviselői Ágh István, Bella István, Buda Ferenc, Ratkó József, Kalász László, Serfőző Simon és Raffai Sarolta. (Pomogáts Béla: Az újabb magyar irodalom 1945-1981)
* Hogyan sodródott a Hetek költői csoportosuláshoz?
- 1961-ben Budapesten indult egy irodalmi lap, az Új Írás azzal a céllal, hogy újra megszólaltassa azokat az írókat, költőket, akik addig hallgattak vagy akiket elhallgattattak az irodalomban vagy a közéletben betöltött szerepük miatt. A másik célja pedig az volt, hogy fiatalokat gyűjtsön maga köré. Az 56 utáni hivatalos irodalompolitika ugyanis csak azokat, az általuk tehetségeseknek megítélt tollforgatókat támogatta, akik az ő mércéik és elvárásaik szerint bontogatták szárnyukat. A Tűztánc című antológia megjelenése után azonban nagyon gyorsan kiderült, hogy ez a stratégia nem jó; hogy ezeknek a költőcskéknek a nagy része verset sem tud írni, nem hogy méltón képviselje a magyar irodalmat. Ekkor jelent meg egy új nemzedék a palettán, amelynek tagjaiból később a Hetek költői csoportosulást gereblyézték össze szándékunk ellenére. Helyesbítek: nem volt nekünk semmi bajunk egymással, csak eszünkbe se jutott, hogy beskatulyázzuk magunkat. A Hetek azért volt újszerű és érdekes, mert majdnem mindannyian vidéken éltünk (vállaltuk is mindvégig ezt az életformát), s onnan akartunk érvényesülni.
* Mit gondol, ez a versírás ideje?
- Hiszem és vallom, sokszor el is hangzik, hogy ma nem olvasnak az emberek. Nem tudom, jó-e vagy sem ennek az okát firtatni. Mert az igaz, hogy drágák a könyvek, meg hogy nem jutnak el az olvasókhoz, de... Van egy olyan vétek, bűn is, amit maguk a magyar írók követnek el az olvasók ellen. Talán nincsenek is tudatában. Tudniillik a mai magyar vers olyannyira ,,magamutogató és személyes, hogy csak egy szűk olvasói réteghez szól. S ezt még a hatályos irodalompolitika is elfogadja, így tartja helyesnek. Hadd szóljon a kánon... Felnőtt tehát egy új írónemzedék, amely csak önmagára figyel, s amelynek a ,,szójátékirodalma egyszerűen nem kell a nagyközönségnek. Tévedés ne essék, egyáltalán nem az én feladatom, hogy megítéljem, jó-e vagy sem ez az irodalom, vagy hogy ilyen kell-e, hogy legyen a mai magyar irodalom... Én csak úgy gondolom, hogy a másfajta ízlés szerint született irodalomnak is esélyt kell adni, hogy eljusson az olvasóihoz. Illyés szavaival élve: az irodalomnak szolgálnia kell a népet, a nemzetet. Az irodalomnak a szolidaritásról, a tisztességről, a becsületességről, az emberségről és olyan gondokról kell szólnia, amelyek sorskérdéseink.
* Manapság nem divat nemzetben gondolkodni...
- Ne is legyen divat! Ez nem divat kérdése, hanem mindennapi feladataink egyike. Saját fejjel gondolkodó embereket kell nevelnünk, akik nem vezethetők, s akik nem hajthatók igába, járomba. Akik felelősnek érzik magukat a mai történésekért, azok nem nyugodhatnak bele. Az írók felelőssége pedig háromszoros... Persze van úgy, hogy félre kell tenni a tollat és személyes kiállással, bátorsággal, szókimondással kell szolgálni a közügyeket, de aztán visszatér az az idő is, amikor megint csak kézbe kell venni a tollat annak, akinek az a munkaeszköze. Nem kell mindig Petőfi módjára a szabadságért csatát vívni, hanem harcolni kell azért is, hogy a levert szabadság után túléljük a szenvedést, a nyomort, a csalódottságot, s ébren tartsuk a reményt.
* Megosztottságunkat, vagy ahogyan Ön írta, romlásunkat, megrontottságunkat már Zrínyi, Berzsenyi is megfogalmazta...
- Magyarországon a mindennapi kenyérért nagyon sokan aggódnak. Féltik, joggal. Ezt megértem. Valószínűleg elkorcsosult az emberekben az a tudat, hogy a mindennapi megélhetésnél magasabb rendű szempontok is léteznek az életben. Ide vezetett, ezt az erkölcsiséget irtotta ki a magyarok egy részéből az a kor, ami 56 után következett. Tudom, lehetett akkor Trabantot meg hobbitelket venni, meg valamiféle biztonságot is nyújtott az a rendszer, ezt el kell ismerni. Egy dolgot viszont tudomásul kell venni: azt az erkölcsi erőt, azt a tartást tönkretették, ami egy nemzetet nemzetté magasztosít. Lakosokká lettünk degradálva, és elhomályosodott bennünk az együvé tartozás morálja. Talán ezzel lehet megmagyarázni a 2004. december 5-ei népszavazást is, ami Magyarország nagy szégyene. De hát elhitették az emberekkel, hogy a határon túliak eleszik előlük a kenyeret...
* Amikor prózát ír, rímekben gondolkodik, a költeményei pedig drámákról tanúskodnak. Van kedvenc műfaja?
- A költő, ha prózát ír, akkor is líraian igyekszik megfogalmazni mondandóját. Amikor riportot írtam, azt is szépirodalmi igényességgel tettem. Amikor a Gyerekidő című ifjúsági regénytrilógián dolgoztam, akkor abba feledkeztem bele, az okozott nagy-nagy örömöt. Több drámát valószínűleg már nem fogok írni, mert ahhoz kevés az időm. Azt hiszem, igazából sosem voltam drámaíró, én a meglévőkben is azokról az időkről szerettem volna szólni, amiket átéltem. A Rémhírvivőkben az erőszakos téeszszervezésekről, a megzsarolt emberek félelmeiről, az Otthontalanokban a tanyáról, faluról elmenekültekről, akik egy idő után hazavágytak, de nem tudták, hol az otthonuk. Már sem ide, sem oda nem tartoztak. A Jövőlátó darabomat egy műkedvelő színjátszó csoportnak írtam a millenniumi évben, s arra a kérdésre kerestem benne a választ, hogy vajon miért kellünk mi a Nyugatnak. István király szájába adva a mondatokat töprengek el azon, vajon mivel fizettek ki bennünket. Az arany botok meg az egyéb hamis csillogás megérték az áldozatot? Trianont például?
* Ha Délvidéket mondok, mi jut eszébe?
- Cseres Tibor Hideg napok című regénye. Meg eszembe jut, hogy apámat is behívták katonának abban az időben, és ő is járt a Délvidéken. Két hónap után szerelték le, amikor azokat a területeket is Magyarországhoz csatolták. A 70-es években, amikor lebontották a zagyvarékasi tanyánkat - Szolnok megyében szüleim voltak az utolsók, akik a végsőkig kitartottak minden fenyegetés ellenére, még akkor is, amikor körbeszántották a szállást, s életüket kockáztatták, ha kiléptek -, mert az öregség anyámat, apámat is elűzte, a tanya padlásán rábukkantam apám leveleire, amelyeket a háborúból küldött anyámnak. Nem esett azokban egy szó sem ellenségről, gyűlöletről, csak arról, hogy anyám vigyázzon magára, húzzon meleg ruhát, vegyen ki kvártélyt, aztán vásároljon malacot meg kukoricát... Meg eszembe jut, hogy jártam már Szabadkán Vajda Gábor vendégeként, és kétszer a magyarkanizsai írótáborban Tari Pista nagyszerű költő barátom meghívására. Láttam tehát a Tisza túloldalát is. Gépkocsival berobogtuk a tájat, ősz volt, gyönyörű idő, s örült a lelkem, hogy ezt a szép vidéket is megismerhettem.