Édesapámat megölték, és ebből a tragédiából kellett megtanulnom, hogy az ember nem bízhat meg senkiben. Ültem, és gondolkoztam. Szeretném elmondani önöknek a történetet, de nem tudom, hol is kezdjem. Talán bemutatom az ügyben érdekelteket. Jó? Akkor most visszapergetem az időt.

Carl Douglas. Ez áll apám névjegyén. Biztosan hallottak róla, és látták a műsorát. Tévéműsorokat szerkesztett. Hiába volt olyan egészséges, mint a makk — valami mégis átsegítette a másvilágra. Volt egy gyengéje: szerette a nőket. Talán éppen ez okozta a vesztét? Ki tudja? Két évvel ezelőtt édesanyámat is elragadta a halál, autószerencsétlenség áldozata lett. Attól a tragikus naptól én „gyámkodtam” apám felett, de Ottmar tiszteletes, anyám testvére is az én oltalmam alá került. Ottmar bácsi kissé dilis ember, de jó a szíve. Ötven év körül lehet, a szeme kék, és borzalmas szemüveg díszeleg az orrán.

Earl Holmes nélkül nem víkend a víkend. Õ a mi háziorvosunk, apa gyermekkori barátja. Néhány évvel fiatalabb ugyan, mint apa, magas, sportos testalkatú, de korán kezdett kopaszodni. Sokat nevettünk a viccein, kellemes társalgó hírében állt.

Végül néhány szót rólam. Nevem Julie Douglas, éveimnek a száma huszonhárom, édesapámmal dolgoztam egy szerkesztőségben. Szerénytelenség nélkül mondhatom, hogy a férfiak rendszerint megfordulnak utánam az utcán.

A tragédia péntek este történt. Négyen tartózkodtunk a házban. Apám aznap szabadságot adott a gondnoknak. Most elmondok hát önöknek mindent. Elöljáróban azt is elárulom, hogy máris itt van egy felügyelő, aki a nyomozást vezeti. Tehát egy felügyelőt küldtek a központból. Igaz, jövőre nyugdíjba küldik, de mégis — egy felügyelő a mi házunkban! Markáns arcán a fáradtság jeleit véltem felfedezni. Szorgalmasan munkához látott, mindenkit meghallgatott, majd átküldött bennünket a szalonba. A barátságos és kellemes szobácskában majd kirázott bennünket a hideg. Mellettem az orvos, a tiszteletes atya s egy ember, aki azért van itt, hogy leleplezze apám gyilkosát. Earl a kandallónak támaszkodott, és bizony szörnyen izgult, persze, ennek külső jelei nélkül, de én tudtam, hogy hevesebben dobog a szíve, mint rendesen. Ottmar bácsi a levegőbe bámult. Leült a karosszékbe, és nem moccant. Én a tükör előtt foglaltam helyet, s megőriztem a hidegvéremet. Édesapám ilyen magatartásra szoktatott.

— Lássuk a történteket! — mondta a felügyelő. — Hét óra körül vacsoráztak. Így van? — Mindenki bólintott. Mi mást tehettünk volna?

A felügyelő folytatta.

— Nyolc óra lehetett, amikor befejezték az étkezést.

Újra csak bólogattunk, mint a bábuk a gyermekszínházban. Most sem tehettünk mást. A felügyelőnek a szeme sem rebbent.

— Nekem azt mondták, hogy az áldozat később visszavonult a szobájába, mert néhány iratot kellett átnéznie. Nem furcsa? Vendégeket hív a házba, aztán bevonul a dolgozószobájába. Hát nem érdekes?

Earl halkan megjegyezte.

— Nem, nem. Mi a ház állandó vendégei voltunk, s természetesnek vettük Carl viselkedését. Szeretett dolgozni. De... kérdezzen bátran. Mire kíváncsi?

A felügyelő Ottmar bácsihoz fordult.

— Ön pedig, tiszteletes úr... Ön visszavonult a szobájába, ahol a vasárnapi misére készült. Tehát Earl úr és Julie kisasszony a szalonban maradtak?

— Így van.

A felügyelő egy pillantást vetett a noteszába.

— Kilenc óra körül, ön Mr. Earl Holmes meglátogatta a ház gazdáját. Megzavarta a munkájában.

Earl sértődötten felcsattant.

— Nagyon rosszul fogalmaz, felügyelő úr. Én a ház barátja vagyok. Megzavartam a munkájában? Ugyan! Beszélgettünk.

Erre közbeszóltam.

— Beszélgettek? Ordítottak!

Earl legyintett, nem nézett rám.

— Tehát veszekedtek? — kérdezte a felügyelő.

— Julie mindent hallott, de nem én öltem meg a barátomat. A tűzbe mentem volna érte. Ezt, kérem, beveheti a jegyzőkönyvbe. Nem én öltem meg Carlt!

— Megtudhatom a veszekedés okát?

— Nem.

— Uram, válaszoljon!

Earl elpirult, de végül megszólalt.

— Carl közölte velem, hogy azt a lányt óhajtja feleségül venni, aki az én kedvesem volt. Hülyeség! Egy ilyen házasság nem vezethet jóra. Én szerettem azt a lányt, nem akartam lemondani róla. Hát ezen különböztünk össze.

— Meddig maradt a szobájában?

— Tíz-tizenöt percig. Elvesztettem a türelmemet. Egyszerűen kihozott a sodromból. Ott ült előttem, a háziköntöse nyitva: szőrös mellét mutogatta nekem. Egyre csak azt hangoztatta, hogy ő az erősebb, s jobban teszem, ha csöndben visszavonulok.

Earl felém fordult.

Hallgattam. Csak egy bágyadt mosolyt küldtem feléje.

A felügyelő Ottmar bácsi mellé lépett.

— Maga később találkozott vele. Hány órakor?

— Gondolom... kilenc óra húszkor. A veszekedés zaja a második emeletre is felhallatszott. Hallottam, amikor Earl elhagyta a szobát. Halkan benyitottam, mert nem volt szándékomban Carlt háborgatni. Kibírhatatlan hőség volt odabent, csöndben levettem a polcról egy könyvet, egy kicsit lapozgattam benne, majd nesztelenül elhagytam a dolgozószobát... De láttam őt. Karjai az asztalon... egy kicsit előrehajolva...

— Tehát akkor már halott volt?

— Azt nem mondtam.

A felügyelő most engem fogott vallatóra.

— Ön, Julie kisasszony, háromnegyed tízkor bement a szobába az édesapjának jó éjszakát kívánni. A papírvágó kés akkor már a szívében volt.

— Igen - mondtam könnyek között. — Azt a kést én hoztam neki Spanyolországból. Felügyelő úr! Nézzen körül inkább a szomszédban, Ottmar bácsi és Earl ártatlan. A dolgozószoba a bejárati ajtó mellett van. Bárki bejöhetett észrevétlenül. De nem értem. Miért ölték meg? Nem volt nála pénz sohasem.

— A bejárati ajtó mindig nyitva áll?

— Igen — sietett a válasszal Ottmar bácsi.

— Vessük a gyanút egy útszéli csavargóra?

Erre megint közbeszóltam.

— Ön Ottmar bácsit gyanúsítja?

— Nem. A nagybátyja mégis könnyen gyanúba keveredhet. Sohasem gondolt arra, hogy Mr. Carl Douglast terheli a felelősség? Az autószerencsétlenség körülményei nem tisztázódtak. Az ön húga pedig meghalt.

Ottmar bácsi nehezen szedte a levegőt.

— Lehet, hogy igaza van, felügyelő úr. Néha átvillant az agyamon, hogy Carl nem egészen tiszta az ügyben, s őt okoltam a húgom haláláért, de nem én öltem meg. Nem és nem!

— Tudom — sóhajtott a felügyelő. — Tulajdonképpen most már tudom, hogy ki a tettes.

A felügyelő hozzám intézte a szavait.

— Tudom, hogy ki a gyilkos, de nem tudom, mi volt az indítéka. Édesapja hiú volt és régimódi. Mr. Earl Holmes azt állítja, hogy látta az áldozatot meztelen felsőtesttel. Mégis... a gyilkosság pillanatában a ház ura begombolta a házikabátját. Így találtuk meg. A dolgozószobában nagy volt a hőség, tehát Mr. Douglas a tiszteletes atya és az orvos távozása után továbbra is meztelen felsőtesttel dolgozott. Később begombolta a házikabátját. Vajon miért? Nos, ha egy fiatal lány váratlanul meglepi a konzervatív apát, akkor a hiú úr begombolja a házikabátját. Az ön édesapja még élt, amikor belépett a szobába. Ön szúrta le a toledói késsel. De miért?

Mindent bevallottam. Szerettem volna az öreget megtartani magamnak. Megtudtam azonban, hogy nőül akar venni egy lotyót, Earl kurváját. Az én apámat nem veheti el tőlem senki, az enyém marad mindörökre. Hát így történt. Csodálkoznak? A történet elején világosan megmondtam, hogy manapság az ember nem bízhat meg senkiben...

November 8-ától mindennap este 7.00-kor bűnügyi novella.
Csak a Hét Nap online-kiadásában. 77 napon át. Jó szórakozást!

Ha elmulasztotta, olvassa el az eddigieket is:

1. Ed Diamont: Mindenét elvette
2. Mel Chase: Megásta a sírját
3. William Webb: A szerelem vak
4. David Cruise: Maga az ördög
5. Chris Pollack: Számított a támogatására
6. Elmer Morrion: Dolores
7. Gedeon Donella: Nincs okosabb dolga
8. Earl Gardner: Viselkedjen természetesen!
9. Olcsó koporsó — nagy boldogság!
10. Edward Mortimer: Ne aggódj, szívem!
11. Glenn Campbell: Madridot látni, és...
12. Lars Gamble: Gyermekfilmet nézett
13. Chris Norman: Gratulálok, uram!
14. Sohasem dohányoztam
15. Vincent Donaldson: Marisa megcsalt
16. Greg Lassiter: Nem tart sokáig
17. George Mulholland: Humphrey Bogart szellemében
18. Lester Young: Légy óvatos!
19. Wesley Snipes: Színészi adottságokkal
20. Gérard Chabrol: Mi szeretünk téged!
21. Elmer Grant: Gyakran gondol arra, hogy a világot a levegőbe repíti?