A politikus és közéleti szereplő az elismerést nem lezárásnak, hanem megerősítésnek tekinti: szerinte a Kárpát-medencei magyar autonómiatörekvések ügye ma is aktuális, még ha az elmúlt évek nemzetközi folyamatai „pusztító hatással” voltak is a kisebbségi jogérvényesítésre. Csóti György a múlt mérföldkövei mellett a jelen kihívásairól és a folytatás feladatairól is beszélt.

* Hogyan élte meg azt a pillanatot, amikor átvette a díjat Nagyváradon?

— Amikor Szilágyi Zsolt, az Európai Szabad Szövetség alelnöke felhívott, és közölte, én leszek az egyike az idei díjazottoknak, nagyon meglepődtem. Nagyszerű érzéssel utaztam a Pece-parti Párizsba (Ady után szabadon), és nagy örömmel vettem át Tőkés Lászlótól a szép plakettet az oklevéllel. Nagyszerű érzés volt sok régi baráttal, harcostárssal találkozni. De fájdalmas is volt megvitatni a magyar autonómia ügyét, a megvalósulás tűrhetetlen késésének okait és kétségekkel a szívünkben, de elszántan felvázolni a lehetséges további teendőket.

Tőkés László és Csóti György (képek: az interjúalany archívumából)

* Több mint harmincöt éve küzd a Kárpát-medencei magyar autonómiáért. Mik voltak ön számára az eddigi legfontosabb mérföldkövek ebben a folyamatban?

— Nehéz erre válaszolni. Az első mérföldkő talán a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége (VMDK) kanizsai közgyűlésén 1992. április 25-én elfogadott háromszintű autonómiakoncepció: személyi elvű, kulturális és területi autonómia kombinációja. Ezt a kitűnő elvet az Antall-kormány idején széltében-hosszában ismertettük a nemzetközi fórumokon, a parlamenti szinttől a kormányzatiig. A második az 1996-ban Budapesten megszervezett első magyar—magyar csúcstalálkozó, melynek közös nyilatkozatában az aláírók hitet tettek az autonómia mint a kisebbségi sorsban egyetlen nemzetmegtartó intézmény mellett. A következő a Tőkés László által kezdeményezett Kárpát-medencei Magyar Autonómia Tanács (KMAT) megalakulása 2004. június 16-án Nagyváradon, hét külhoni magyar párt és civil szervezet közreműködésével. A KMAT életében csúcspont volt a 2011. március 1-jén Brüsszelben megtartott ülés. Az a megtiszteltetés ért, hogy én fogalmazhattam meg a zárónyilatkozatot, melyet egyhangúlag fogadott el a testület. Az volt az álláspontom, hogy rövid, ütős szöveget kell kiadni a sajtónak. Így szólt: „[A szervezet tagjai] egyhangúlag megállapították, hogy megmaradásuk és fejlődésük egyedüli garanciája a tényleges és teljes körű autonómia biztosítása. Ennek érdekében minden törvényes eszközt felhasználnak, hogy a magyarság e jogos igényének érvényt szerezzenek. A magyar kérdés ilyen megoldása Európa stabilitása szempontjából elengedhetetlen.” Ez a három mondat ma is érvényes, de számottevő előrelépés azóta sem történt.

* A laudációban szó esik arról, hogy az autonómiatörekvések még nem érték el céljukat. Ön szerint ma mi a legnagyobb akadály az autonómia ügyében?

— A Kárpát-medencei magyar autonómiaformák megvalósításának feltételeit magam részéről már évtizedekkel ezelőtt megfogalmaztam, ezek ma is érvényesek. Egy számszerű kisebbségben élő őshonos nemzeti közösség autonómiájának megvalósításához három feltételnek kell teljesülnie: a közösség elszánt akarata, hajlandósága az áldozatvállalásra; megfelelő jogi alap és/vagy meglévő nemzetközi gyakorlat; a többségi nemzet egyetértése és/vagy külső erő kényszerítő nyomása. Az első feltétel az elmúlt három és fél évtizedben hullámzó mértékben és egyre csökkenő erővel érvényesült. Ennek oka a sorozatos csalódások és a növekvő reménytelenség. Megfelelő jogi alap csak a tágabb értelemben vett Délvidéken van, nemzetközi gyakorlat viszont a Lajtán túl számtalan akad. A legnagyobb gond a vagylagosan megfogalmazott harmadik feltétellel van. Északon, keleten és délkeleten a többségi nemzetek hallani sem akarnak az autonómiáról, a nemzetközi szervezetek pedig számos okból szisztematikusan elzárkóznak a kérdéstől. Magyarországnak meg nincs ereje kényszerítő nyomást gyakorolni.

* Melyek azok a konkrét tapasztalatok vagy projektumok, amelyekre a legbüszkébb, amikor az autonómiáért végzett munkájára gondol? (Pl. egy-egy kezdeményezés, egyeztetés, közösségi program stb.)

— A parlamenti felszólalásaimat, különös tekintettel a 2010 és 2014 közötti ciklusra, amikor sorozatban foglalkoztam a Kárpát-medencei magyar autonómiák kérdésével, két könyvecske formájában adtam ki és terjesztettem. Aztán meg kell említenem a 2020-ban megjelent Trianon után száz esztendővel című könyvemet és a KMAT-ban végzett sokéves tevékenységemet, melynek felsorolása szétfeszítené ennek az interjúnak a keretét. Talán egyszerűbb, ha itt most a honlapomra (www.csotigyorgy.hu) utalok.

* A Kós Károly-díj éppen az autonómiáért végzett munkát ismeri el. Hogyan látja Kós Károly örökségét ma?

— Kós Károly politikai öröksége a transzilvanizmus gondolatában ragadható meg: a Trianon utáni kisebbségi sorsban a helyben maradás, az önszervező közösségépítés és a kulturális intézményteremtés programját hirdette. Politikájának középpontjában a kisebbségi jogok demokratikus képviselete, a kulturális autonómia és a többnemzetiségű Erdély együttélési modellje állt, mely a regionális identitást a kizárólagos nemzeti szembenállások fölé helyezte. 1921-beli kiáltványa, a Kiáltó szó, az erdélyi magyarság számára a realista alkalmazkodás és intézményépítés programja lett.

* Az elmúlt évek politikai és nemzetközi változásai sokszor befolyásolták a kisebbségi jogok kérdését. Ön hogyan értékeli ezeknek a változásoknak a hatását a magyar közösség önrendelkezési törekvéseire?

— Erre két szóval tudok válaszolni: pusztító hatással. Ebből azonban egyáltalán nem az következik, hogy abba kellene hagyni a harcot. Ellenkezőleg: fokozni kell! Wass Albertet idézve hinni kell egy szebb jövőben: „Likasszák már az égben fönt a rostát / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok. / És lészen csillagfordulás megint / és miként hirdeti a Biblia: / megméretik az embernek fia / s ki mint vetett, azonképpen arat.” Deák Ferencet is idézhetem, hogy meggyőzőbb legyek: „Az igaz ügyért küzdeni még akkor is kötelesség, midőn már sikerhez nincsen remény.” De számunkra van még remény itt a Kárpát-medencében!

* Mit tekint a legnagyobb tanulságnak az elmúlt évtizedek közéleti tevékenységéből?

— Mindig vállalni kell önmagunkat, identitásunkat — a családtól kezdve a kisebb-nagyobb közösségeken át a nemzetig. Ha így teszünk, mások is elismernek bennünket, és a siker nem marad el.

* Mik a legfontosabb céljai a következő időszakra? Milyen tervekkel lép tovább a Kós Károly-díj átvétele után?

— A Kisebbségi Jogvédő Alapítvány kuratóriumának alelnökeként szeretném fokozni a külhoni magyarok jogvédelmét. Magánemberként folytatom a két székely mártír, Beke István és Szőcs Zoltán közéleti rehabilitálását. Elsősorban a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságánál sürgetem a magam eszközeivel a per tárgysorozatba vételét, melyet tíz éve (!) jegelnek „fű alatt”, román aknamunka eredményeként. Folytatni szeretném sok évtizedes tapasztalataim, emlékeim kiadását könyvek formájában. És ha még más feladat is megkeres, nem térek ki előle.