Süteményt nem evett velem (lehet, hogy nem édesszájú, vagy a vonalaira vigyáz), de egy kávéra beültünk a Ravel cukrászdába.

* Meséld el nekem azt a pillanatot, amikor megtudtad, hogy Jászai Mari-díjban részesültél.

— Érdekes volt, mert előbb csak egy e-mailt kaptam, melyben nem is volt pontosan kifejtve, miről van szó. Ez egy tájékoztató volt a díjazottaknak, benne protokollelvárásokkal, telefonszámokkal és egy kérdőívvel az adataimról. Másnap felhívtam az illetékeseket, és akkor tudtam meg, hogy előterjesztettek Jászai Mari-díjra, sőt meg is kaptam. Még akkor sem tudtam elhinni. Arról volt tudomásom, hogy tavaly előterjesztettek, de hogy az idén is, arról nem. Kérdeztem Katát (Gyarmati Kata, a szabadkai Népszínház Magyar Társulatának művészeti vezetője — a szerző megj.), ő is azt mondta, hogy tavaly terjesztett fel. A nevem valószínűleg bent maradt, de nem tudom, hogyan működik a válogatás. Szóval amikor megtudtam, hogy díjaztak, nagyon boldog voltam, és még most is az vagyok.

* Kinek mondtad el először?

— A férjemnek, Zalánnak és Lilla lányomnak. A hírt titokban kellett tartani a díjkiosztó napjáig, és ez eléggé nehezemre esett. Főpróbahetem volt, éppen a Gerincbántalmakat készítettük, ott voltak körülöttem a kollégáim, én pedig csak csendben mosolyogtam magamban.

* Milyen volt maga a díjátadó? Milyen ruhában mentél?

— Nem nagyon volt időm bármin is gondolkodni, elég zűrös volt ez a periódusom, mindennap rohanás, próbák, bemutató, közben a papírokat intéztem, és akkor még az öltözködés. Vasárnap tudtam megvenni a kis alkalmi ruhámat, kedden pedig már utaztam. Az ünnepség is nagyon kellemes volt, jó élményként marad meg. Jó volt a hangulata, s jó volt ott ülni azok között az emberek között. Szurkoltam, hogy legyen valaki, akit ismerek a színésztársadalomból, és szerencsére a jobbomon meg a balomon is ismerősök ültek.

* Azért ez valóban egy nagyon fontos szakmai díj. Kötelez ez téged a továbbiakban bármire, vagy mész tovább, és végzed a dolgod, ahogy eddig is?

— Én eddig is így dolgoztam, és talán ezért is kaptam ezt a díjat, mert vagy méltatják a munkád, vagy nem. A továbbiakban is így szeretném folytatni. Imádom, amit csinálok, és mindig nagyon vigyázok, hogy amikor dolgozom, az igaz, pontos, emberi legyen. Egy díj persze motivál olyan értelemben, hogy kapsz egy löket önbizalmat, igazolást arról, hogy jó úton jársz, de ez nem fog változtatni az eddigi hozzáállásomon. Eléggé alázatos és munkabíró vagyok. Ha kondicionálnak, jól tudok dolgozni, csak legyen mit csinálnom. Nincs annál rosszabb, mint ha valami nem érint meg úgy, ahogy szeretném. Ha nincs rajta mit dolgozni. 

* Hogy érzed, ebben az évadban megtaláltak/megtalálnak a jó szerepek?

— Érdekesnek ígérkezik az évad, és már most is az, mert nem egészen így voltam „beosztva” az elején. A Gerincbántalmakban eredetileg nem lettem volna benne, és mivel tavaly dolgoztam Veljko Mićunovićtyal, amikor megtudtam, hogy nem vagyok benne az előadásban, nagyon bántott, mert ő egy olyan rendező, akivel szívesen működök együtt. Olyan színházat csinál, amely tűzbe hoz, de elfogadtam a döntést. Az évad első fele színészileg nem volt nagy kihívás, mit tagadjam, aztán úgy alakult, hogy mégis belekerültem a Gerincbántalmakba, és akkor nagyon boldog voltam. Most pedig egy háromszemélyes előadásra készülünk, mely szintén a szívünk csücske. A darab egy regény adaptációja. Repertoárra volt tűzve, de nem tudtuk, ki rendezi, nem tudtuk, sikerül-e színpadra állítani. Elvira Lindo Csak egy szóval mondd című regényéről van szó. Ez egy kortárs spanyol mű. Háromszereplős lesz, két nő, egy férfi felállásban. Jó kis műhelymunka, jó szereplehetőségekkel. Ez a negyedik bemutatóm az évadban, és nagyon régen volt már ilyen, hogy egy idényben négy premierem legyen, de jól érzem magam. Szeretek sokat dolgozni, csak legyen legalább egy olyan darab évente, amely egy kicsit jobban igénybe veszi a pszichémet és a lelkemet.

* Greguss Zalán, a férjed is színész, és Lilla lányotok is színészkedik. Terelgettétek ebbe az irányba, vagy ő választotta? Nem ritka, hogy színész szülők gyermeke is erre a pályára lép.

— Ó, Lillát nem lehet terelgetni. Erőltettük a zeneiskolát, a különféle sportokat, karatét, teniszt, de mindegyikre azt mondta, neki ez kényszer, úgyhogy visszavonultunk. A színjátszó csoport kicsi kora óta létező opció volt. Zalánék foglalkoznak a Fabula Rasá-s gyerekekkel, ott lettek barátai, akikkel összetartanak. Ezt ebből a szempontból jónak tartom, hiszen minden gyereket ismerek, akivel barátkozik. Arról nem is beszélve, hogy szerintem ügyes a színpadon. Ha ezen belül választ valamit magának a jövőben, akkor is lehet, hogy igaza lesz, de nem föltétlenül gondolom, hogy színházzal kellene foglalkoznia. Esetleg ha önálló tudna ebben lenni. Rendező vagy dramaturg. De ez is csak az én véleményem, nem tudom terelgetni, nem lehet. Én a magam tapasztalatából tudom, milyen színésznek lenni. Vannak mélyrepülések és szép időszakok is, mint most az enyém, de ahhoz azért elég mélyeket kell repülni, hogy az amplitúdó így felkússzon.

* Anya-lánya programok? Mi a kedvenc?

— Hú, sok minden. Leginkább azt szeretem, ha szabad délelőttökön sokáig nézzük a rajzfilmeket, filmeket az ágyból pizsiben. Amikor időnk engedi, átmegyünk családostul Szegedre mozizni vagy elutazunk Budapestre. Amikor Grazban dolgoztam, egy hétvégére meglátogattak. Nagy szerelem lett nekünk ez a város. Szóval vadásszuk a lehetőségeket, s ha adódnak, nem hagyjuk ki őket.

* Van, ami hiányzik most az életedből szakmailag?

— Az az igazság, hogy nincs, mert az utóbbi néhány évben sok jó rendezővel tudtam dolgozni. Ők különböző módon látják a színházat, különböző nyelven kommunikálnak és kommunikáltatnak velem is ezáltal, de engem valahogy mindig megtaláltak ezek a rendezők. A kísérletező formanyelveket kereső rendezők. Nincs hiányérzetem. A Népszínház most egy jó korszakát éli, jó arcát mutatja, s ebben jól érzem magam. Mondjuk, hiányzik egy koprodukció, amikor van egy kis vérátömlesztés. Más emberekkel is dolgozni. Ha erre volna lehetőség, az jó volna.

* És a film? Tolnai Szabolcs Minotaurusz című alkotásában láttalak legutóbb. Van valami kilátásban?

— Nincs. Na látod, ha már hiányzás... A filmtől mindig nagyon félek, nem is járok castingokra.

* Miért van ez? Pedig olyan jó filmes arcod van szerintem.

— (Nevet.) Akárhányszor forgattam (egyébként nem sokszor), a végére mindig beleszerettem. A film teljesen más megközelítést kíván, mint a színház, ezért bizonytalanul állok hozzá, más eszközökkel kell dolgoznod, máshogy kell átszűrnöd magadon. Nincs benne rutinom, s idegesen látok neki ennek a munkának.

* Mitől tartasz? Hogy túl sok vagy, vagy túl kevés?

— Ettől is. És attól is, hogy ha tízszer vesszük fel a jelenetet, hova jutok el a tizediknél, s eljutok-e egyáltalán. Szabi filmjének forgatásán volt egy elég nagy jelenet, melyet egy számomra addig ismeretlen fiatal színésszel forgattam, és valamitől már csak a forgatás végére nyílt meg az az út, amelyről azt gondoltam, hogy na, ezt kellett volna végigvinni. De nem volt már lehetőség, hiszen befejeződött a forgatás. 

* Ha nem színésznő volnál, mi volnál?

— Ezen én is elgondolkodtam már néhányszor, de az az igazság, hogy mindenképpen a művészet közelében volnék. Mondjuk, nem bánnám, ha befejeztem volna még egy egyetemet, például a művészettörténet szakot. Mert elméleti szinten is érdekel a művészet. Vagy a dramaturgia. Szeretek irodalomelemzéseket olvasni. Tehát akkor is vagy a vizuális, vagy az irodalmi részével foglalkoznék a művészetnek. Már egészen kicsi koromban a színpad felé lökött valami. Mindig úgy alakult a helyzet, hogy ott volt a végállomásom. A színpad és a színház felé terelődtem. Megerőszakolnám magam, ha azt kellene mondanom, hogy rosszul döntöttem. Nekem ezzel kell foglalkoznom. De ha nem ezt választottam volna, akkor legalább két egyetemet fejeztem volna be. Szerettem egyetemista lenni.

* Most jó passzban vagy, virulsz, berobbansz. De szoktak dolgok aggasztani?

— Van, ami aggaszt, persze. Mindig van. Aggódó típus vagyok. Nem igazán engedem el magam. Ez nagyon ritka. Még a kádba sem tudok fél órára beülni. Belül valami mozog, hogy mit kell elintézni, megoldani. Folyamatosan működik bennem egy rugó, emiatt pedig nincs nyugtom. Éppen ezért szeretném, ha a nyáron lenne tíz olyan napom, amikor nem gondolok semmire, és nem is vagyok itt. Hanem például a tengeren. Ott el tudom engedni magam. Itthon zuhognak át rajtam a mindennapok, és nehezemre esik ellazulni. Fölöslegesen viszont nem szeretek aggódni.