Olvasom, hogy Kínában az internetfüggőséget hivatalosan is betegségnek, kóros pszichikai elváltozásnak tartják, és bentlakásos táborokat létesítettek a gyógyítására. A hat hónapig tartó kurzus részvevői kimerítő fizikai munkát és különféle gyakorlatokat végeznek, hogy megszabaduljanak a rossz szokásuktól, amely a szakemberek szerint nemcsak a testre, de a lélekre nézve is ártalmas.
Az egyik kamasz például napokon át számítógépes játékokkal foglalatoskodott és a világhálón csevegett az ismerőseivel, miközben nem aludt, alig evett és pelenkát hordott, hogy azt az időt is megtakarítsa, amelyet az illemhelyen töltött volna. Végül a szüleinek nem maradt más választásuk, mint a javító program. A rehabilitációs központban állítólag katonai fegyelem uralkodik, a lakók egyenruhát hordanak, a napjaikat pontos beosztás szerint élik.
Ez a kínai történet azért is érdekes számomra, mert a nemrégiben megtartott újságíró-iskolánkban néhány jegyzetet éppen ez a kérdés ihletett. Fiatalok írták meg nem túl kedvező véleményüket azokról, akik a számítógép, illetve a játékszenvedély rabjaivá válnak. A témát természetesen nem sugalltuk, mindenki szabadon vethette papírra gondolatait arról a jelenségről, amely a leginkább foglalkoztatja.
„Ha az utcán sétálunk, fülhallgató van a fülünkben, a kezünkben pedig okostelefon. Teljesen kizárjuk a külvilágot. Nem vesszük észre a körülöttünk levő embereket. Nem számíthatunk egymásra. Ha segítségért kiáltanék az utcán, talán senki sem hallaná meg” — fejtegette az egyik középiskolás lány. Hozzátette, sokan még a természetbe is táblagéppel járnak, és a madárcsiripelésről azt hiszik, valakinek a mobiltelefonja csörög. Eszmefuttatását így fejezi be: „Élhetünk örökké egy elképzelt burokban, az sem olyan rossz, csak lehet, hogy kihagyjuk azokat az apró örömöket, amelyek miatt érdemes élni.”
Egy másik hallgatónk, aki már egy kicsit idősebb, befejezte az egyetemet, főleg azokat a szülőket okolja a kialakult helyzetért, akik a televízióra és a számítógépre bízzák a csemetéjük nevelését. „Számítógépes játékokat játszva önmagukból kikelve üvöltöznek, játékzajokat imitálnak, dühükben szitkozódnak” — írja ezekről a gyerekekről. „A virtuális világon kívül semmi sem köti le figyelmüket, pedig nyaranta egymást követik a színes programok, az irodalmi, történelmi és kézművestáborok, rendezvények. Ezeken az eseményeken élményeket, barátságokat, ismeretségeket szerezhetnének a valóságos világból, ami hozzájárulhatna a további boldogulásukhoz, sőt önállóságra, céltudatosságra, a nehézségekkel való szembenézésre tanítaná őket.”
Persze, a nyári táborok szervezőinek is vannak történeteik. Például arról a kislányról, aki teljesen helyénvalónak tartotta, hogy délutánonként a kedvenc sorozatát nézze, és igencsak meglepődött, amikor kiderült, egy hétig nélkülöznie kell ezt a foglalatosságot. De olyat is hallottam, hogy a kisdiákok odaadják okostelefonjukat az oktatóknak megőrzésre, aztán megfeledkeznek róla, és napokig eszükbe sem jut a szerkentyű nyomogatása.
Mivel a téma kimeríthetetlen, különösen ebben a korlátok közé szorított terjedelemben, tanulságként maradjunk talán annyiban, hogy a világhálóra, a virtuális világ csábítására is igaz a mondás, miszerint jóból is megárt a sok.
