Az elfelejtett filológust, a tudós tanárt 1920. április 3-án a Bácskai Hírlapban is elbúcsúztatták - A századforduló Szabadkájának szellemi életében fontos szerepet töltött be, hangyaszorgalmú volt, megérdemelte az utódok kivételes figyelmét - Egy méltatásból: ,,...rengeteget tanult és sokat írt. Nem volt nagy alkotó, intuitív lángelme, de a szakirodalomban jó nevet biztosított magának. Tankönyveket írt, nagy költők, írók munkáit magyarázta, látta el kommentárokkal, hogy az ifjúság könnyebben megértse az anakroniumusokat s az írók törekvéseit" - Szabadkán született 1868. augusztus 11-én, szülővárosában hunyt el 1920. március 31-én olyan csöndben, mint amilyen csöndben élt és alkotott
Egy-egy jubileum jó alkalom az emlékidézésre, s az ünnepség, emléktábla-leleplezés ilyenkor sohasem öncélú, bár egy kicsit rólunk is beszélnek ilyenkor, rólunk, akik nagy figyelemmel támasztjuk fel a múlt nagyjait, értékrendbe szorítjuk be őket. Újra akarjuk éleszteni a gazdag vagy kevésbé gazdag szellemi örökséget a közömbösen száguldó hétköznapokban. A cél: fölrázni az utókort, értékelni legjobbjainak szavait, gondolatait. De az utókor háládatlan is tud lenni, nem figyel fel a múlt nagyjainak, hangyaszorgalmú íróinak, tudósainak, képzőművészeinek munkásságára, s egyiknek-másiknak az életútját még halála után sem méltatja érdemében. Szerencsére a Szabadkán született tudós tanárról több oldalnyi anyagot olvashatunk Dér Zoltánnak hála a Három tudós tanár című könyvében, melyben írónk Iványi István és Toncs Gusztáv mellett Loósz Istvánról is megemlékezik - emblematikus gesztussal adózva annak a pedagógusnak, aki a századforduló Szabadkájának szellemi életében nagyon fontos szerepet töltött be, s méltán érdemelte ki az utódok figyelmét. Nekünk már nem volt szerencsénk érintkezni vele, csatlakozni hozzá munkájában. Mi csak dünnyögünk, botorkálunk a magunk gazos útján, de Dér Zoltán sorainak segítségével úgyszólván mindent megtudhatnak a tudós tanárról, akinek az egész munkásságát végigkísérő legfőbb törekvése az volt, hogy meglelje azt a pontot, melyen az élet nem puszta üresség. Ezért kapcsolódott Loósz István kortársaihoz, s ezért - és még annyi minden másért - a róla szóló kép példaértékű az utókor számára. Akik közelről ismerték a tudóst, leírták: ,,...rengeteget tanult és sokat írt. Nem volt nagy alkotó, intuitív lángelme, de a szakirodalomban jó nevet biztosított magának. Tankönyveket írt, nagy költők, írók munkáit magyarázta, látta el kommentárokkal, hogy az ifjúság könnyebben megértse az anakronizmusokat s az írók törekvéseit'. Ha csak ennyit tesz, akkor is megérdemli a figyelmet. Az az igazság - ahogyan az Elfelejtett filológus című tanulmány előszavában olvastuk -, hogy amikor a szerző a századforduló Szabadkájának szellemi alkotói után kutatott, azok után, akik megteremtették olyan tehetségek fölnövekedésének a föltételeit, mint amilyen Kosztolányi Dezső vagy Csáth Géza volt, akkor bizony nem Loósz István művénél állt meg először. Jelentősége mégsem halványult el, eredményei nem becsülhetők alá, mert ahogyan olvashatjuk - ,,munkássága kiszűrhetetlen eleme az egyetemes magyar irodalomtudománynak."
Loósz Istvánt sohasem ragadta el a szereplési vágy, közéleti aktivitása szerény volt. Ő volt a ,,komoly tanár', egyben a ,,komor tanár' is. A puritán elme szigorát véljük felfedezni benne az utókorra maradt fotókon. A didaktika foglalkoztatta. Sok-sok cikket közölt a Magyar Pedagógiában, a Tanáregyesületi Közlönyben, a szabadkai gimnázium értesítőiben neveléstudományi írásokkal jelentkezett. Nyugtalansága serkentette arra, hogy a szabadkai kereskedelmi iskola direktora legyen. Nagyigényű munkája azonban, a Petőfihez készített jegyzetek és résztanulmányok sokasága kéziratban maradt.
Legelső tanulmánya az Egyetemes Philologiai Közlönyben jelent meg 1889-ben. Kezdetben a régi magyar irodalomban kutatott, eljut Zrínyiig, Vörösmartyig és Keményig stb. Végezetül pedig tankönyvírói munkássága sem hanyagolható el.
A tudós tanár Ady Endre lírája tükrében című kötetecskéjét a szerző adta ki Szabadkán 1914-ben. Megjelenése nem keltett nagy szenzációt, s a magyar irodalomtörténet meg is feledkezett erről a tanulmányról, de a Nyugat sem foglalkozott vele. Egy recenzióban elismerték ugyan Loósz István ,,nagy tárgyiasságát' s ,,gyakorlott elemzőkészségét', de azt is megállapították, hogy rendet teremteni Ady művei körül nem tudott, s ennek ,,oka pusztán a költő egyénisége, zavarossága, homályossága.' Idézünk az írásból: ,,Loósz új értékeket vár Ady költészetétől irodalmunk számára, de tanulmánya arról győz meg bennünket, hogy Ady inkább imbolygó, mint vezető egyéniség, inkább romboló, mint alkotó erő...' E könyv nem aranyozta be tehát a tanár pályáját, de mindettől függetlenül Szabadka rajongott Loószért, népszerű volt a városban...
Loósz István Szabadkán született, szülővárosában hunyt el 1920. április 3-án. Blaskó Vilma, a felesége révén több szabadkai, bácskai családdal állt rokonságban, Kosztolányiékkal is. Apja városbíró volt. A gimnáziumot Szabadkán végezte (abban az iskolában, ahol évek múltán tanárként működhetett). 1892-ben fejezte be az egyetemet Budapesten. A latin-magyar szakos fiatal tanár először Lugoson tanított, s aztán Szabadka ölelte magához. Olyan csöndben távozott az élők sorából, mint amilyen csöndben dolgozott, s közben nemzedékeket nevelt a magyar irodalom szeretetére.