Lauka Gusztáv
B. Z.
2004.12.22.
LIX. évf. 51. szám

A nagybecskereki gavallér Vitkán született 1818. július 19-én, a Bega-parti városban hunyt el (és ott a második világháború után szobrot is emeltek neki) 1902. augusztus 23-án - A Ferenc József-rend lovagja, aki díszbeszédeket mondott a megyei rendezvényeken, főszerkesztője volt a Torontál című heti...

A nagybecskereki gavallér Vitkán született 1818. július 19-én, a Bega-parti városban hunyt el (és ott a második világháború után szobrot is emeltek neki) 1902. augusztus 23-án - A Ferenc József-rend lovagja, aki díszbeszédeket mondott a megyei rendezvényeken, főszerkesztője volt a Torontál című hetilapnak, alkalmi verseket írogatott, tárcákban élcelődött - Ma már csupán az emlékiratait tartják számon, bár mintegy harminc kötetet jelentett meg, az irodalomtörténet nem jegyzi a nevét, megfeledkeztek róla.
A nagybecskereki könyvtárnak - mely nemrég megkapta a Kultúra Szikrái-díjat - a ,,mindenese', szenvedélyes kutatója, Csuka Mária a kezembe nyomta a Zrenjaninski zavièajac (Zrenjanini szülőföld) című kiadvány néhány régebbi példányát, s felhívta a figyelmemet egy magyar nyelvű levélféleségre. Nemrég írta Polyák Lívia a kanadai Vancouverből. Lívia asszony a nagybecskereki nyarakra emlékezik ilyképpen: ,,Becskereken csendes, lassú, nyugodt életet élnek az emberek. Az idő itt nagyon szép, a nyár hosszú és meleg.' Leírása szerint a bánsági nyárban az ember körül hullámzik a búzatenger, hatalmas kukoricatáblákat látunk. A napraforgók nagy sárga magvaikkal bólogatnak a nap felé. Búzavirág kéklik, szarkaláb ékeskedik. Amerre a szem ellát - végtelen síkság. Fölöttünk gyönyörű kék ég, itt-ott egy bárányfelhő. Nos, ide, a Bánságba, a síkság közepébe menekült Lauka Gusztáv, akiről tudtommal csupán Kalapis Zoltán emlékezett meg Életrajzi kalauzában, rajta kívül pedig Németh Ferenc a Zrenjanin című hetilapban és A nagybecskereki sajtó története (1849-1918) című kötetében, melyet az újvidéki Forum adott ki 2004-ben. Hogy többet érdemel-e vagy kevesebbet, vajon babérkoszorút vagy tövist, azt nem az én tisztem eldönteni. De hallgatni róla nem szabad sem a lokálpatriótának, sem pedig az irodalomtörténésznek. Akkor - valamikor nagyon régen - senki sem tudta megmondani, hogy a Vitkában született Lauka Gusztávból, akit a sajtó már indulásakor eredeti tehetségű íróként emlegetett, mikor lesz lehetőségeinek teljes skáláját megcsillogtató, nagy formátumú szerző, hogy melyik az a tárca vagy vers, amelyik még ígéretnek minősül, s melyik jelenti a beteljesedést, esetleg többet a vártnál és reméltnél, azt akkor meglehetősen nehéz volt megállapítani. Most talán még nehezebb, mert csupán az emlékiratait őrizték meg a levéltárakban, bár harminc kötetet jelentetett meg. De az irodalomtörténetünk nem jegyzi a nevét, megfeledkeztünk róla.
Tekintsünk most vissza a Lauka-opusra!
Annyi fennmaradt róla - az adomákat örököljük, továbbadjuk, elveszünk belőle, vagy hozzátoldunk valamennyit -, hogy sohasem vetette meg a könnyű életet, szívesen látogatta a kávéházakat, mulatságokat, nem volt szándékában remekműveket alkotni. Édesapja egy nagy uradalmat vezetett, annak intézője volt tulajdonképpen. Fiát maga mellé akarta venni gazdatisztnek, s már nagyon fiatalon juhászati segédjéül helyezte el a birtokon. Gusztáv akkor még nem forgott az urak társaságában, nem öltözködött hanyag eleganciával, nem bratyizott a községi tisztviselőkkel, a kevély ügyvédekkel és a művészek - színészek, muzsikusok - közé sem furakodott. De szorgalmasan írogatta a verseket. Kalapis Zoltán feljegyzéséből azt is megtudtuk: Lauka Gusztáv idejét azzal töltötte, hogy ,,színpadiasan öltözve, kerek kalappal, vadászkéssel az oldalán barangolt a nesztelen utakon, kóbor ifjakkal viaskodva, paraszt szüzeknek udvarolva'.
Csakhogy Lauka Gusztáv gyorsan ráunt a vidéki életmódra, semmibe vette környezetének rátartiságát, és felutazott Budapestre, ahol a lapok szerkesztői nem zárkóztak el előle. Azonnal lehozták az írásait: az ügyes humoreszkeket, az életképeket a pesti utcáról, bölcselkedő beszélyeit. Lauka Gusztáv - ellenőrzötten - 1847-ben a Pilvax kávéházban székelő Tízek Társaságához csapódott, egy nagy nemzedékkel, a márciusi ifjakkal egy új világért, egy új hazáért hadakozott. Ő volt az, aki útjára bocsátotta és szerkesztette az első magyar élclapot, a Charivari-Dongót. Persze, az ő munkásságát sem nézte mindenki jó szemmel, egy-egy művét a rendőrség elkobozta, nem adván helyt a lapban a radikális eszméknek. Szoros barátságban volt Petőfi Sándorral, részt vett természetesen a forradalomban. A honvédelmi bizottmány jegyzője volt 1948-ban, mindössze harmincévesen.
A Bach-korszakban - a bujdosás után - nem nyüszített sokáig a sarokban, s - habár emiatt sokan elítélték - az állami sajtóosztály élére állították. A spanyol grandként viselkedő Laukát azonban mégsem vették komolyan. Útját senki sem állta el, senki sem akadályozta meg abban, hogy beépüljön egy olyan társadalomba, amelynek szokásait végeredményben azonnal, talán már ifjúkorában elfogadta. De amikor - akkor 64 éves volt - eltanácsolták az egyik minisztériumból, levéltárosnak csapott fel a Bánságban, annak legnagyobb városában, Nagybecskereken, ahol a tiszteletbeli főjegyző tisztjét is elfogadta, sőt - főszerkesztője lett a Torontál című hetilapnak. A Ferenc József-rend lovagja címmel büszkélkedő ,,főszerkesztő úr' felvette a Don Gunarosz fedőnevet, s elkezdett írni arról, amit szeret és amit nem szeret. A Csókliget mellett lakott. Szerkesztett még egy lapot 1882-ben, a Pillangó című alkalmi kiadványt. (A sajtótörténetnek erről nincs tudomása.) Az öreg gavallér kedvelte, ha ünnepelték. Istenfélő ember volt, életmódjáról azonban nem akart lemondani. Egy fűszeres boltjában reggelizett, a Magyar Királyban fogyasztotta el az ebédjét, este a kaszinóban látták. Szeretett enni, szeretett kártyázni. A kávéházi asztaloknál hallott pletykákat jelentette meg lapjában, de tárcákban megemlékezett a nagybecskereki munkásokról is. Életének szinte utolsó pillanatáig írogatott. 1902-ben hunyt el a nagy bohém, akinek a második világháború után emeltek mellszobrot a nagybecskerekiek. Regényeit, az Amaczyk és a Bubelinyiek címűeket, tárcáit és az Őszirózsák című verseskötetét - mindazt, amit a Torontálban és a Kikindai Közlönyben megjelentetett - sokan olvasták. Ma csak arra futja időnkből, hogy emlékezzünk rá, de sürgethetnénk egy behatóbb sajtótörténeti kutatást is - amíg itt vagyunk.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Művelődési Körkép rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..