A kanizsamonostori temető

,,Ó hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk,
Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk"
(Ady Endre: Halottak napján)
Mindenszentek (latinul: Festum omnium sonctorum) azoknak az üdvözülteknek a közös ünnepe, akiket nem avattak szentté. Ez a nap a halottak napjának vigíliája. Már a negyedik században Szent Efrém szíriai egyházatya (373) és Aranyszájú Szent János is tud a mindenszentekről, mely napot május 13-án, vagyis a pünkösd utáni első vasárnapon ünnepelték. Ennek a vasárnapnak a neve a görögkeleti egyházban ma is a szentek vasárnapja. Mindenszenteket a nyugati egyházban 609-től ünneplik a római Pantheon felavatása óta. Ezt a hatalmas templomot Kr. e. 27-ben Marcus Agrippa építtette. IV. Bonifác pápa a templomot az összes vértanú tiszteletére szentelte fel. A nyolcadik században az ünnep május 13-áról november l-jére tevődik át, a kelták ősi ünnepének napjára, de erre a későbbiekben még visszatérek. 835-ben Jámbor Lajos császár negyedik Gergely pápa engedélyével hivatalosan is elismeri az új ünnepet, és ettől kezdve mindenszentek napja az egységes kereszténység ünnepévé válik.
November 2-a halottak napja. Ennek a megtartása bencés eredetű. Sz. Odiló clunyi apát (962--1048) az apátsághoz tartozó bencésházban ezt az emléknapot 998-ban vezette be, és ez a rendelet mindmáig megmaradt. A XIV. századtól Róma is átvette és megünnepelte.
Az ünneplés és a gyász napjai a mindenszentek és a halottak napja. A múltban is, de manapság is a magyarság már októberben megkezdi a temetőbe járást. Helyrehozzák, megkapálják a sírokat, majd az elmúlás virágaival díszítik fel őket. Ilyentájt, ha kimegyünk a temetőbe, nemcsak a közvetlen rokonok örök nyugvóhelyét tesszük rendbe, hanem azokét is, akinek már nincs hozzátartozójuk. Szülőfalumban, Kanizsamonostorán évekig az a jó szokás járta, hogy a férfiak ,,klárká"-ban összetakarították a zsebkendőnyire zsugorodott és vészesen elöregedett kicsiny falu még kisebb temetőjét. Remélem, hogy az emberi kevélység az idén sem vet gátat ennek a szép hagyománynak. Ilyenkor jómagam is előveszem a temetői szerszámokat, és elindulok a falutól egy kőhajításnyira lévő örök tanyahelyre, ahová őseim
tértek meg, amikor a lábuk alól elfogyott az út. A három hatalmas junipérusz már messziről jelzi szépmosolyú édesapám sírhelyét, ahol porhüvelye már oly régóta vár a feltámadást jelző trombitaszóra, hogy ismét találkozzon az örök pusztákon a teremtő nyáját őrző lelkével. Alig egy méterre tőle szeretett nagyapám várja a feltámadást, megférve szépen hitvestársával, osztozva a temetőben kimért helyen. Bizony, minden gyűjtögetés és ,,szörzés" végül itt ér véget, és mindenki csak azt viszi magával teremtőjéhez a másvilágra, ami a kicsinyke koporsójában elfér. Az pedig nem valami sok. Kár a nagy kaparásért, mert a megmérettetéskor a nagy ítélőbíró nem a megszerzett anyagiak alapján ítél, neki egészen más mércéje van. Itt nem az összeharácsolt javakat teszik a mérleg serpenyőjébe, hanem az embertársaink iránt tanúsított jócselekedeteinket. Ebben a mérésben nagyon igazságos a Teremtő, és ez így van jól.
Mindenszentek estéjén mi gyertyákat gyújtunk halottainkra emlékezve, és meghúzzuk a harangokat, hogy hazataláljanak. Vajon meddig lesz még haza számunkra itt a szélfútta Bánságban? Mert azoké az ország, akik belakják azt. Kérdem én csendben: Meddig tudjuk mi még belakni ezt a magyarok istenétől reánk bízott tájat? Mohács kell-e ennek a népnek, hogy végre megértse, csak együtt lehetünk olyan erősek, hogy ellenálljunk a nagy
szélnek. Vajon meddig tűrjük magunk között a kéveoldogatókat, akiknek a zsebében ott lapul a harminc ezüstpénz? De sok miért, de sok meddig! Megannyi megválaszolatlan kérdés, mi pedig csak fogyunk és gyengülünk. Lehet, hogy valakiknek éppen ez felel meg? Sajnos, lehet.
A kelta főpapok halottak napjának vigíliáján, előestéjén felmentek a szent hegyre, ahol nagy tüzeket csináltak, és ezeknek a parazsát másnap szétosztották a népek között, hogy otthon új parázsból új tüzet rakjanak. Új tüzet kellene itt is rakni, melynél jó megmelegedni és felmelegedni, érezni, hogy egyek vagyunk, egymáshoz tartozunk. Érdemes ezen elgondolkodni. Fura dolgokról kezd nekem mesélni a zimankós októberi szél. Félek meghallgati.
Végezetül Reményik Sándor csodás versének soraival zárom gondolataimat:
,,Aki messzevágyik,
Csak hazáig ér el,
Ha nem selyemszállal:
Köt a rög kötéllel,
Koporsókötéllel."
(Reményik Sándor: A megbékélt Ady Endrének)