Óvodáskoromban találkoztam először a vers gyógyító erejével, amikor kiscsoportosként ünneplőbe öltöztetve az anyák napi műsoron Nadányi Zoltán Anyu című versét szavaltam fennhangon.
A szoknya szélét szorongattam, édesanyám arcán pedig megállíthatatlanul csorogtak a könnyek, és dagadt a melle a büszkeségtől. Két versszakát még évekkel később is gyakran felidéztük, hiszen bebalzsamozta a szívet a szép emlék, és pozitívabb irányba terelte a gondolatainkat. Utaztatott az időben.
Később következtek a klasszikusok, a kötelező művek, melyeket sokszor fejből is meg kellett tanulni. Az egyetemen már szabadabb volt a választás, én pedig Pilinszky János, Ladik Katalin és Sziveri János költészetébe sodródtam. Olyan örvények voltak ezek, a szavak olyan misztikus birodalmai, amelyeket előbb érzett az ember, és csak később fogott fel. Olyan merülések voltak ezek, amelyek után az ember sokkal tisztább világképpel tör felszínre. Reviczky Gyula szerint a világ csak hangulat, nekem a vers az.
Nem könnyű berendezkedni a költészetbe, de még nehezebb kiköltözni belőle. Azokon az általánosságokon túl, hogy a vers műveltté tesz, gazdagítja a szókincset, nevel, ráhangol egy-egy életérzésre, számomra olyan emberi kapcsolatokat és nyelvet is ad, amilyet semmi más nem tud.
Van, hogy fogalmam sincs, éppen hol van a másik, viszont kapok tőle egy sort, egy gondolatot, egy képet, mely valamit szimbolizál, és már kristálytisztán tudom, milyen lelki állapotban van. Őt sem az érdekli, hogy éppen most milyen leárazáson vettem magamnak valami új fölösleget, vagy hogy mit főzök holnap, hanem a lényeg, a lényem érdekli: jóban vagyok-e magammal, kapok-e elég levegőt, teret, időt, figyelmet.
A jó versbe nem fér bele a fölösleg. A jó vers nem a magányt erősíti, hanem éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy van kivel azonosulni. A költészet otthon, ahol sosem fogy el a meleg víz, és mindig tele van a tányér.