Jó kimenni a hajnali kertbe, mert olyan, mintha végtelen lenne, öt méterre sem lehet ellátni a ködben. Ilyenkor minden lehetséges. Egy faág rándul a hidegben, kései levelek ájultan hullnak le róla, az almafáról kóbor szürke kecske üt le a fejével két ottfelejtett almát. Ez most a jelen, sajnos ez a kecske itt bóklászik, egy jó ideje, mert otthon nemigen talál élelmet. Néha eljön érte a gazdája, néha már egyedül is hazatalál, nincs, ami akadályozná a kóborlását, a kerítés deszkáit tavaly télen eltüzelték, így bejáratos lett a kertünkbe. A kerten túl a mező, s eső után már ragadós lépések a szántás szélén, de szárazságban még porol is. Valamikor árnyat adó akácfák jelölték az út mentét, de mióta megjöttek ezek az újabb kori menekültek a fák is eltűntek, a zsenge hajtásokat meg a kecskék lelegelték. Sohasem jöttünk volna ide, ha húsz évvel ezelőtt megmondják nekünk az igazat, azt, hogy errefelé nincs is igazi erdő, panaszolja az új szomszéd. Aztán azt kérdezi, hogy a háború alatt mi hova bujdostunk el a németek elől, ha itt nincs erdő meg hegy? Meg sem várva a válaszom, felcsillanó szemekkel már sorolja is; - igaz, nektek nem is kellett bujdosnotok, mert ti a fasisztákkal együtt harcoltatok ellenünk! Mit lehet erre mondani, hogyan lehet öt percben elmagyarázni ennek a mindentudónak mi minden történt errefelé az első és a második világégés alatt. Jobbnak láttam, ha nem szólok semmit sem, és szépen hazamegyek ezzel az ''új tudással”. Az utolsó ház előtt mondatfoszlányok, ketten beszélgetnek. Ilyen száraz utoljára száztíz éve volt a november, akkor sem, esett egy csepp, eső sem, nem tudom, az öreg ház kútjában van-e még víz? Ha nincs benne víz, akkor bezzeg kiszáradt, mint száztíz évvel ezelőtt. Nem adtuk el a házat, mert nem volt érdeklődő. A menekülteknek meg azért nem adtuk, mert ők ingyen szerették volna a mezőgazdasági gépekkel, lovakkal, tehenekkel együtt. A lányomék még itt laknak a szomszédban, de már nem sokáig, mert a vejem, a városban vett egy házat, és tavaszra városi urak lesznek. Az öregapám foroghat a sírjában, hiába olvasott annyit, a gyerekei mind szétszéledtek, egynek sem kell a jó zsíros föld, a vagyon. Rossz tanácsot adott neki Jókai, Gárdonyi útleírásai tévútra vitték, még a szakkönyveknek sem vette hasznát. Ha tavaszra nem mehetek krumplit ültetni, nincs értelme élnem, mondogatta. Mindene volt a föld, meg a krumpli. Nem ránk hivatkozott, csak a krumplira, de mondhatta volna akár a szőlőt is. Vagy a babot. A mestergerenda alatt hosszában, kelet felől a fej, nyugatnak a láb, a kezét is összekulcsolta. Azt mondta, hagyományosan így kell. Szokásokra hivatkozott. Merev arccal néztünk, komolyan képzeli. Majd a feszületet se felejtsük el, és a kamrából a két gyertyatartót. A ravatalozót Rozival söpörtessük ki, és ha vége lesz, kint ne hagyjuk az ollót, a gombostűket, a maradék gyászszalagot. A rózsafüzért is kéri, a gyöngyházfényűt, jutott eszébe még. Minek ez a sok kellék, amikor nem is imádkozós fajta! Bár elég boldogtalannak látszott egész életében. Bárgyú ábrázatunkon kuncogva a sok éve meszelt falnak fordult és meghalt. Olyan dermesztő a magány némely fajtája, hogy vele szembe nézni is bátorság. Ez az volt. Kimondani, hogy senki sem számított, csak a krumpli! És nem szakadt rá a mennyezet, és nem hullottak nyakába a használaton kívül repedező kemencéről a rothadó birsalmák, idejében lehetett volna belőlük finom birsalmasajt, vagy pálinka. A házról nem rendelkezett, mert ugyan ki más lakna benne, ha nem az unoka, a dédunoka? Más idők voltak. Elképzelem a lassan három évtizede halott öregapámat, amint dohányfoltos ujjai között az elmaradhatatlan újságpapírba tekert kapadohány cigarettával azon évődik, hogy ugyan min vadul már megint az a kutya, kit ugat annyira? Ismét nálunk legel a szomszéd menekültek szürke kecskéje, azt! Ezt öregapámnak magyarul hiába is mondanám, értetlenül nézne, hiszen csak tótul értett, sohasem tanult meg rendesen magyarul, így aztán a büdös cigarettájával hadonászva magyarázatot követelne. Már a kecskén is ámulna, hát még a mobil telefonon, mert annak idején csak az orvosnak, a rendőrnek, és a falu jegyzőjének volt drótos telefonja. Azt sem értené, hogy kik azok a menekültek. És hogyhogy a szomszédságba költöztek. Idegenek, újabb dobrovojácok a sógor házában? A gyerekeikkel mi történt, hol élnek? Ha még folytatnám azzal, hogy a faluban nagyjából ötszáz ház lakatlan és egy séta alatt néha több idegennel találkozom, mint őslakossal, szó nélkül magára húzná a kripta betonfedelét. Évtizedekig az számított, hogy ki az őslakos, ki a jövevény, kinek hány hold földje van. A betáncoltakat, a kofferosokat semmibe sem vették, mert nem szerették a földet, csak a politizálást, a tapsikolásból éltek, meg a partizán nyugdíjból. Olyan idegen nem volt, akinek ne lett volna egy hősi halottja, aki után ne kapott volna a család jó nyugdíjat. Ma ritka öröm, ha falubeli veszi meg a szomszédságban üresen álló házak valamelyikét, és senkit sem érdekel, hogy családfájának alsó ágai nem erre a környékre vetettek árnyékot. December eleje, ködben fulladozó távlatok, szorongás, nyugtalanság. Beszippant lassan a táj, felöklel a menekültek szürke kecskéje, kábultan keresed a ködbe vesző almafák között a házad kapuját. Hogy délelőtt van-e, vagy délután, csak az óra mutatja, az átmenet észrevétlen. Decemberben délutáni látogatásokra csak a felelőtlen ember indul el, olyan kiszámíthatatlan az idő. Még az éjszakai sötétség is váratlanul, sűrű hálóként telepszik ránk.