Invokáció: „Hogy változást idézz elő, nem félhetsz attól, hogy megtedd az első lépést!”

A fülszöveget*, továbbá az idei kirváji esemény egyik fénypontjának lényegre törő szakmai összefoglalóját Balogi Mária, a pancsovai regionális, illetve az antalfalvi községi televízió riportere bocsátotta rendelkezésemre/rendelkezésünkre. A hálaadó ünnepi istentiszteletről, melyben az utódok nemcsak a templomuk 123 évvel korábbi felszentelésére emlékeztek, mely esemény dátuma 1902-ben is az Úr által megszentelt napra, vasárnapra esett, de két emléktáblát is lelepleztek a helyi református templomban. Az emléktáblák a Vas-Zala vármegyei Vitézi Rend ajándékaként kerültek ide. Közülük az egyik az I. világháborúban elesett hertelendyfalvi hősöknek, a másik pedig az 1944-ben vértanúhalált szenvedett helyi áldozatoknak állít emléket. Ez utóbbi kőbe gravírozott mementó a zsidókhoz írt apostoli levél (Zsid. 13,7) intelmével lett teljes: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették néktek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” A leleplezésben vitéz lovag Kovács Jenő törzskapitány, Julianus-díjas, szombathelyi építőmérnök és szórványkutató, a táblaállítási program egyik elkötelezett támogatója vállalt kiemelkedő szerepet. A Belgrádi Magyar Nagykövetség képviseletében Somogyi Ádám katonai attaséhelyettes koszorúzta meg az emléktáblákat.

Az istentisztelet igehirdetője ft. Harangozó László, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház püspöke volt, a hertelendyfalvi közösség nevében pedig nt. Halász Béla lelkipásztor mondott hálát a Gondviselőnek a megtartatásért. Az ünneplési lehetőségért, mely alkalom ezúttal is méltó módon kapcsolta össze a hálaadást, az emlékezést és a közösségi összetartozást. Mindeközben azt is bizonyítva, hogy a hërtelendyfalvi székely—magyar közösség ma is rendületlen hűséggel őrzi nyelvét, hitét és nemzeti identitását. A hidasi testvérgyülekezet áldáskívánságait lelkipásztoruk, nt. Gyenge Károly tiszteletes úr tolmácsolá.   

„Szenvedő lélekkel áhítjuk, hogy a rontó harcok megszűnjenek; s kérjük az emberi bölcsesség szellemét, hogy e harcok küzdőit igazságtalan ítélet ne érje. Méltó életünkért szóban és cselekedetekben a történelemhez fohászkodunk” — hallhatták eleink annak idején a farkaslaki székely íróóriás Magyar fohászát 1956. október 26-án a rádióban. A hűség elől ma sincs módunkban kitérni.

…

A közös, szakmai és emberi, határainkon szó szerint többszörösen is és merészen átívelő összefogódzás eredményeképp megvalósított beszámolónkhoz végezetül egy világhálós naplójegyzetet is mellékeltünk. Plusz egy-két vonatkozó szövegrészt, a szép emlékű Nagy Sívó Zoltán (1927. február 13. — 2018. július 26.) tanár úrnak a főváros árnyékában élő vojlovicai székelyekről szóló krónikájából.

„A Jugoszláviában [vagyis a mai Szerbia északi részén, a Vajdaságban — a szerző megj.] élő székelység egy elhamarkodott telepítés népe” — írja előszavában a hajdani önállóságától már 1946-ban megfosztott Hertelendyfalva krónikása, aki 1948 őszén érkezett feleségével Vojlovicára. Ide szólt a kinevezésük.

Ő tesz először — hosszú évtizedekre elhúzódó közösségi elhallgattatás után — említést művében ifjabb Thomka Károlyról is. Folkusfalvi és tomkaházi Tomka Károly /Tápió-Szent-Márton, 1829. január 11. — Hertelendyfalva, 1905. június 20./ 1848-as honvéd, ev. ref. telepítő lelkész fiáról, ki közvetlenül édesapja halála után vállalta (f)el a helyi gyülekezet, megannyiszor sértően megbélyegzett, hányattatott sorsú bukovinai székely magyar közösség lelki és szellemi vezetését. S maradt e szolgálat hív teljesítője 1944 őszéig. Ifj. Thomka lelkész úr volt az, ki már 1907-ben kérte a székely népház fölépítését, ami csak 1969-ben történt meg.

Az is feljegyeztetett, hogy 1944 őszén a presbitérium küldöttei hiába kértek információt lelkészük eltűnéséről az akkori belügyi szervektől. A megszólítottak azt adták értésükre, hogy akit keresnek, az nincs az eltűntek jegyzékén. A lelkész eltűnéséről Nagy Sívó tanár úr is kizárólag az 1944/45. évi kánoni jelentésből értesülhetett.

„Egyedül a Szentírás által szüntelen gerjesztett hit adhatott erőt lelkipásztorunknak, a borzalmas megpróbáltatások elviselésére. Thomka Károly lelkipásztorunk 1944. november 13-án távozott. Útjáról semmit nem tudunk, csak a borzasztó sejtés súgja, hogy onnan már visszatérés nincs. Istent és a gyülekezetet szünet nélkül szolgálta. Vállalta a falusi élet rengeteg lemondását haláláig” — mentette át könyvében e sorokat az utókornak. S lévén e kötet megjelenésekor 2003-at írtunk, a szerző a valót és igazat is publikálhatta végre. „Ma már tudjuk: bűneiért, ha voltak, életével fizetett.”

Bűnök és erények. Mindenkor szubjektív megítélés/megítéltetés alá rendelt emberi attribútumok, melyek vonatkozó szentenciái és penitenciái a többé-kevésbé távoli jövő közössége által mondatnak ki. Mérlegelni, döntéseket hozni, illetve cselekedni, esetleg tétlen és veszteg maradni viszont kizárólag a jelenben lehetséges.

Ma, midőn alig két évtized híján kerek egyszáz esztendő múlásával az ifjabb Thomka Károly lelkész úr példamutató életvitele, szolgálata és mártíromsága előtt is végre rettegés nélkül főt hajthat(t)unk, már egy más világ dübörög körülöttünk. Ehhez nem fér semmi kétség! Miképpen ahhoz sem, hogy jelenünkben sem könnyű küldetés a föld sójának, a világ világosságának lenni. Hitelesen szólni, tettekkel is megerősítve az Úr ajkainkra és szívünkre helyezett Ígéjét.

A mellékelt fotókat Balogi Mária készítette.