home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
Kishegyes krónikása
Molnár Krekity Olga
2013.06.19.
LXVIII. évf. 25. szám
Kishegyes krónikása

Bemutatták Vigh Rudolf Öröknaptár (Forum Könyvkiadó Intézet, Újvidék, 2013) című prózai kötetét a szerző szülőfalujában, Kishegyesen

A Könyvhét kapcsán szervezte meg a Kishegyesi Könyvtár az olvasókkal való találkozót, amelyre végül is a Tűzoltó Otthonban került sor a nagyszámú érdeklődőre való tekintettel. A megjelenteket Vörös Julianna, a könyvtár igazgatónője üdvözölte, majd a kiadványról ifj. Virág Gábor, a Forum igazgatója beszélt. „Vigh Rudolfot régóta ismerem, volt alkalmam az előző munkahelyemen megtapasztalni írói szerénységét és alázatát. Tudom, hogy mennyire fontos számára, hogy a kishegyesi íróknak emléket állítson. Előszeretettel látja el jelzőkkel az idevalósi szerzőket: Csépe Imrét parasztköltőnek, Német Istvánt pedig írófejedelemnek nevezi. Sokat gondolkodtam azon, vajon őt milyen jelzővel lehetne illetni. Először a település helytörténészeként próbáltam definiálni, de rájöttem, ő ennél több: Kishegyes krónikása.”

A kötetet Sáfrány Attila író méltatta: „Legjelesebb élő kritikusunk, Bányai János meleg hangú, pozitív bírálattal illette az Öröknaptárt a Szempont adásában. Mondandóját azzal vezette fel, hogy az Öröknaptár egy kishegyesi író munkája. Továbbgondolva e kijelentést, természetesen ez nem azt jelenti, hogy csak a kishegyesieknek érdemes a kezükbe venni ezt a könyvet. Vigh Rudolf rendelkezik azzal az istenadta képességgel, ami íróvá teszi az írót: röntgenszemeivel bármiben vagy bárkiben azonnal meglátja az elrejtett lényeget, azt a tartalmat, ami mindenkihez szól.”

Az olvasó egy prózakötetet vehet a kezébe az Öröknaptárral, melyben eltérő műfajok találhatók: a Sorsok fejezetcím alatt elbeszéléseket és novellákat olvashatunk, az Esetek fejezetben tárcákat, az Emlékek című részben pedig memoárok, történeti témájú jegyzetek, írói portrék találhatók. A kötetből kimaradtak a versek, amelyeket ugyancsak ír Vigh Rudolf. Arra a kérdésre, hogy minek tartja magát, írónak-e vagy költőnek, a következőt válaszolta:

— Sokszor hangsúlyoztam, hogy nem tartom magam írónak. Én parasztgyerek vagyok, aki írással foglalkozik. A sors meg az idő úgy hozta, hogy hivatásosan. A prózaírás számomra egy foglalkozás csupán. A vers az más, az életforma. Ha költőnek neveznek, azt elfogadom. Nagyképűség, elismerem, de mindenkinek az életében volt egy olyan szakasz, amikor a versírásra gondolt. Sőt, lehet, hogy írt is, csak amikor rácsodálkoztak, hogy: jé, te verset írsz?!, akkor elpirult, és abbahagyta. Hát miért kell azt szégyellni? Nem hagytam fel a versírással még azokban a nehéz időkben sem, amikor összecsaptak a fejem felett hullámok, és letettem a pennát. Mikor lesz költő az, aki verset ír? Amikor nem szégyelli azt, hogy költő. Együtt él azzal, amit megalkotott. Én mindig fejben kidolgoztam az írást (na ez az, ami ma már nem megy, ezért kell abbahagyni), mert nagyon rossz alvó voltam, s utána nappal papírra vetettem a kész, összeállt sorokat.

Tanyán vagy szálláson élte-e le a gyerekkorát? — ez a téma is vissza-visszaköszön a költő pályafutása során. Nem tagadja, vallotta Vigh Rudolf, hogy rettenetesen megsértődött, ha valaki azt mondta róla, hogy szállási gyerek. Képes volt napokig haragot tartani és nem beszélni.

— A szállás az az épület, amely egy tető alatt való lakást ad az embernek és istállót az állatnak. Hát én nem ilyen helyen nőttem fel. Nekünk tanyánk volt gazdasági épületekkel körülvéve. Ez olyan, mintha a kastélyra azt mondanák, hogy vityilló. Gyerekkoromban a „kulai” határban sok tanya volt. Suhancként nem figyeltem fel arra, csak jóval később, hogy mi, játszó gyerekek hogyan beszélünk. A sváb, az három nyelvet tudott: a németet, a magyart és a szerbet. A magyar kettőt: a sajátját és a szerbet. De a szerb csak egyet: az anyanyelvét. Mint ma is. Ha egymás között beszéltek, akkor a svábok németül szólaltak meg, hogy mi ne értsük, miről traccsolnak, de minket bármikor kihallgattak. Micsoda rafináltság, ugye?!

A Csépe Imrével való ismeretségéről hosszasan beszélt az író, hiszen 1944 óta ismerte, ám azt is hozzáfűzte, hogy annak ellenére, hogy ő vezette először „oskolába”, sosem nézett rá költőként. Talán azért, mert annyira közelről láthatta meg benne az embert. A visszaverődés című kötetében arról is megemlékezik, hogy épp Csépe Imre által találkozhatott a másik helyi költővel, Dudás Kálmánnal.

— Csépe Imre nagyon szeretett halászni. Akkor, a háborús években a Krivaj partján háló a hálót érte, és hal is volt bőven. Többször elkísértem Csépét halászni. Emlékszem, egy alkalommal felállt, széttárta a kezét a falu felé, és felkiáltott: Kishegyes, te édes mostoha! Mélyen érző ember volt, és ilyen költői képekkel fejezte ki magát. Szerette nagyon Kishegyest, de megélhetési gondokkal küzdött, ezért elköltözött Szabadkára.

Noha a falusi élet szinte minden mozzanata megragadja a szépíró Vigh Rudolf tekintetét, legtöbbször mégis az aratásról ír. Ugyanakkor írásainak vissza-visszatérő motívuma a sötétség — „az emberi fejekben zajló, értelmi sötétség”.

— Nem tudom elfogadni az emberek egoizmusát, amivel az utóbbi évtizedben egyre gyakrabban találkozom — fogalmazta meg gondolatait az Öröknaptár szerzője, s még hozzáfűzte: nemcsak amivel a faluban, hanem amivel az egész világon mindannyian szembesülhetünk.
 

Képgaléria
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..