Az első bábkurzusra még 1977-ben került sor, s azóta — bár voltak kihagyások, mint pl. 1999-ben — folyamatos a képzés. Először minden évben más-más helyen táboroztak a résztvevők, de 2006 óta a kishegyesi Kátai Vendégház az állandó találkozóhelyük.
Az idén sok új ötlettel álltak elő az óvónők (talán az eddigi évek tapasztalata eredményeképpen), bátrabban nyúltak egy-egy darabhoz, sőt olykor árnyjátékot kombináltak a bábjátékkal.
— Főképp népmesék dramatizálásával foglalkoztunk. Hozniuk kellett tehát egy mesét, amelyet fel szerettek volna dolgozni, vagy már belekezdtek, és szakmai útmutatást kértek hozzá — nekünk, oktatóknak pedig épp az eligazítás, irányítás az elsődleges feladatunk —, de ezúttal saját maguknak is ki kellett találniuk egy-egy történetet. Mindegyik csoport más-más jellegű szöveget hozott. Tudni kell azt is, hogy az óvónők félve nyúlnak a magyar népmesékhez, mert azok fordulatait, motívumait nehezen tudják kivitelezni, mint amilyenek például Az égig érő fa és sok más népmese elemei, figurái is. Egy Grimm-mesét sokkal egyszerűbb nekik dramatizálni és előadni. Most is szerepelt a listán egy, de annyira modernizálták, hogy igencsak meglepődtem rajta. A Brémai muzsikusokban már nem azért hagyják el a gazdájukat az állatok, mert megöregedtek, hanem mert művészek szeretnének lenni. Mindnek kiváló hangja volt, és nagyon jó zeneszámokat választottak a jellemekhez az óvónők. A macska pl. Edith Piaf-számot énekelt. A szamár az O sole miót adta elő. Persze ezek csak röpke bejátszások voltak, de nagyon profi megoldásúak — mesélte a hétvégi összejövetel élményeit dr. Szőke Anna, a Vajdasági Magyar Óvodapedagógusok Egyesületének elnöke.
Elsősorban csoportok jelentkeztek a bábtanfolyamra, de voltak köztük magánszemélyek is, akiknek még nem volt részük ilyen képzésben, és érdeklődve szívták magukba a tudást. 19 magyarkanizsai, zentai, adai, óbecsei, szabadkai óvónő jelent meg a bábkurzuson.
— Nem volt sok bábunk, mindössze két kakasunk, három kisegerünk meg egy macskánk. A többi segédeszközt a helyszínen, leleményesen ki kellett találni (pl. egy szakajtó lett a napocska). Kialakítottam három csoportot (tudatosan ügyelve arra, hogy a különféle településekről jövők keveredjenek, ismerkedjenek egymással). Kezdetben nagyon meglepődtek, megszeppentek, hogy mi fog mindebből kisülni. Mondtam, csak semmi pánik, ehhez is hozzá kell szokniuk, ha belepottyannak egy idegen környezetbe, ott is tudniuk kell viselkedni, másokkal együttműködni. És akkor előadtam az ötletemet: minden csoportnak ki kellett találnia egy saját történetet a meglévő szereplőkre (bábokra), és miután azt saját szavaikkal elmesélték, elő is kellett adniuk. Természetesen a kellő útmutatást megadtam nekik: hogyan kell egy mesét felépíteni, legyen annak egy kerettörténete, egy konfliktusa és természetesen csattanója — megoldása. A szereplők pedig egyaránt lehettek pozitív és negatív hősök. Hihetetlenül szép alkotások születtek, három olyan új történetet hoztak ki magukból, amelyeket a zárónapon, szombat délelőtt bemutattunk a közönségünknek, a kishegyesi óvodásoknak és a kísérőpedagógusoknak, szülőknek — tudtuk meg a táborvezetőtől.
Egymástól egészen eltérő témák merültek fel. Természetesen nagyszerű segítőtársuk, felkészítőjük volt a pedagógusoknak — Tóth Irén, a nagybecskereki gyermekszínház nagy tapasztalatú, nyugalmazott bábművésze, rendezője, aki egy-egy helyzetgyakorlattal nagy-nagy lelkesedéssel vetette az óvónőket a dolgok sűrűjébe. Előadások is voltak arról, hogyan lehet a szép magyar beszédet, az anyanyelvet ápolni, a gyermekek szókincsét gazdagítani szólásaink, közmondásaink által. Arról is szó esett, miért fontos bábot adni a gyerekek kezébe.
— A báb az önkifejezés egyik fontos kelléke, a gyerek úgy érzi, hogy mögébújva nem ő beszél, hanem a báb. Így felbátorodva szorongás nélkül, felszabadultan fejezi ki érzéseit, gondolatait, meglátásait, és az esetleges passzív szókincsét is aktivizálhatja. Ennek érdekében az óvodákban a báboknak állandóan ott kell lenniük a gyerek keze ügyében, hogy szabadon használhassák — ha kedvük szottyan rá — játék közben is. Nem kell ehhez mindig paraván, elég, ha felborítunk egy széket, egy asztalt, és mögébújnak. Természetesen nem kell mindig egy egész mesét előadni, elég csak feleleveníteni egy-egy hőst, mondjuk egy napi esemény (ne adj’ isten, csínytevés kapcsán). Közben megtaníthatjuk őket népi mondókáinkra, gyermekdalainkra. A napokban pl. megkérdeztem egy óvodást: „Szoktak otthon mesélni neked?” Azt válaszolta: „Hát nem szakadnak bele”. Micsoda csodálatos szófordulat! — lelkesedik a szakember.
Mint ismeretes, az óvodapedagógiában nem népszerű a bábozás, de ennek is van egy objektív magyarázata: nagyon kevés szó esik erről a főiskolákon, egyetemeken. Németországban, Csehországban, Szlovákiában, Bulgáriában nemcsak kitűnőek a bábozási stúdiumok, hanem a bábok használata is mindennapos és természetszerű az óvodákban. Az idei kishegyesi téli kurzuson sok volt a visszatérő óvónő, de persze megjelentek újak is, hiszen több nemzedék váltotta már egymást 1977 óta. A szervezők azonban tudatában vannak annak, hogy a hétvégi kurzusok csak ízelítőt adhatnak ebből a művészeti ágból, ahhoz azonban nem nyújtanak alapot, hogy az ott szerzett ismereteket magabiztosan használják pl. a gyógypedagógiában, a drámapedagógiában, a hagyományőrző óvodai nevelésben. Az óvónőket állandóan biztatni kell a továbbképzésre, az óvodai falakon kívüli közszereplésre.