A gyermekvárás (a többség számára) csodálatos idejét felváltotta a valóság, melyben eleinte nehezen működünk ugyan, ám lassacskán minden a helyére kerül, és végre megvalósítjuk mindazt, amit még kislánykorunkban elterveztünk: megpróbáljuk az összes olyan anyai hibát elkerülni, kiiktatni, száműzni, amelyet ellenünk „elkövettek”, és teljes erőbedobással, igazi amazonként harcolunk meg minden kihívással, melyet a gyermek nevelése állít elénk. Talán egy mesében ez úgy folytatódna, hogy és boldogan éltek…, viszont a mesék egy ideje sajnos már gyanúsak, és csak az esti rituálé részei — legalábbis nagyon remélem.

Valami megváltozott: állandóan kiabálunk a gyerekkel, már nincs kedvünk mókázni és mondókázni, játszani vele, nekünk semmi sem elég jó — de leginkább minden kicsúszott a kezünkből. Az anyai és az apai szerepeket nem lehet egyik napról a másikra feladni, és fel sem mondhatunk, mint egy munkahelyen, itt életünk végéig helyt kell állnunk, és a korábbi szerepeinket is ugyanúgy be kell töltenünk… Pszichoanalitikusi gondolat, hogy a nők a felnőtté válásuk hosszú évei alatt kettős szerepet fejlesztenek ki: az egyik a környezetnek szól, a másik önmaguknak. A társadalmi elvárásoknak megfelelően egy nő (és majdan egy anya) előbb mindig másokról gondoskodik, azok szükségleteit tárja fel és elégíti ki, hogy mindenki jól érezze magát. 

Napjainkban már erre is van jobb magyarázat annál, mint hogy borzalmas anya lettél — ezt nevezzük ugyanis kiégésnek. Igen. Noha ez leginkább a munka világából lehet ismert, mégis az élet minden olyan területén felléphet, ahol az ember belefásul egy szerepbe, melyben túlságosan szeretne bizonyítani. Így igaz lehet ez egy beteg ember ápolása esetén is.

A munkahelyi kiégés három tényező kombinációjából áll össze: a kimerültség, az eredménytelenség és az érzelmi visszahúzódás. Szülőnek lenni hasonlóan idealizált, egyre több támogatást megkövetelő szerep lett, miközben egyre több nő kezdett el dolgozni, kevesebb időt hagyva a korábbi női szerepek feladatainak elvégzésére. Érdekes módon az apák is éppen úgy érintettek ebben, mint az anyukák. Konfliktus esetén mégis a nők hajlamosabbak arra, hogy önmagukban keressék a hibát. Egyszerre akarnak helytállni otthon, a munkahelyen és a családban — s amikor ez nem sikerül, akkor önmagukat hibáztatják. Az együttérző emberek leginkább a végletekig kimerítik magukat, így a kiégés veszélye is sokkal magasabb náluk. Amíg a családban továbbra is a kedves és másokról gondoskodó asszonyokat részesítik előnyben, addig a munkahelyen elsősorban az önálló, sikeres, jó munkaerőt, akiben túlteng a kreativitás. A társadalom, a munkahely és a család is ezt az önfeláldozó magatartást, valamint ezeket az egymással ellentétes szerepeket, tulajdonságokat várja el a nőktől.

Ha az anyaszerep uralja az életünket, illetve háttérbe szorítja saját igényeinket, az ugyanolyan hatású, mint ha a munkahelyünkön hajtanánk túl magunkat. Vagyis eleinte lelkesedünk, majd később ez csökkenni kezd, hiszen egy várt élethelyzetbe kerülünk. Az erős bizonyítási vágy azonban feszültséget okozhat. Ha minderről nem szólunk senkinek, és egy idő után nem figyelünk oda, hogy mennyit iszunk, eszünk vagy alszunk, akkor észrevétlenül belekerülünk a mókuskerékbe, vagyis csak futunk a dolgok után — ám még ilyenkor sem késő kiszállni. Változtathatunk a hozzáállásunkon, átadhatunk másoknak feladatokat, kereshetünk olyan kikapcsolódást, amelynek segítségével időről időre feltöltődhetünk.

Kiégésre utaló jel lehet az alvászavar, a testsúlyváltozás, a kipihenhetetlen fáradtság érzése, a gyakori betegeskedés, a krónikus szorongás, az ingerlékenység és a táplálkozási zavarok is. Jellemző emellett az alacsony önbizalom, a felerősödött közöny, reménytelenség, tehetetlenség, érzelemmentesség, visszahúzódás és fásultság, valamint a túlérzékeny, védekező viselkedés. Mindez a depresszióra is emlékeztet, ami nem véletlen, hiszen a depresszió valójában a kiégési folyamat vége. Talán a legszembetűnőbb jel az, ha mindennap rossz napunk van. Azt is érezhetjük, hogy bármit teszünk, az teljesen felesleges, és senkit sem érdekel.

Még mindig nehéz meghatározni, mikor van szó a gyerekneveléssel járó stressz és fáradtság normális megjelenéséről, illetve mikortól beszélhetünk a súlyos pszichés betegségek kialakulását is maga után vonó szülői kiégés jelenségéről. A kiégés egy hosszú távú, fokozott érzelmi megterhelés, kedvezőtlen stresszhatások következtében létrejövő fizikai, érzelmi, mentális kimerültség.

Fontos leszögezni, hogy a szülőnek bizony joga van elfáradni. A kiégés nem állandó állapot. Ki tudunk mászni belőle, de persze időről időre visszatérhet. Ha idejében felismerjük a tüneteket, akkor elkerülhetjük a súlyos állapot kialakulását. Az utolsó szakaszban már a személyiség is megváltozik, vagyis az illető érzelmileg teljesen kiürül, már nem gondolja, hogy bármire képes volna. Sokat segíthet, ha például másra bízva a gyermekünket el tudunk menni a párunkkal és/vagy barátainkkal feltöltődni. Jót tesz, ha reggelente egy kicsit relaxálunk, azaz ébredés után még néhány percig az ágyban maradunk, továbbá hasznos, ha sportolni járunk, illetve rendszeresen étkezünk, sőt, ha napi tíz-húsz percig olyasvalamivel foglalkozunk, amihez igazán kedvünk van.

Ha mégis felismerjük magunkon a kiégés jeleit, forduljunk segítségért, viszont mindenekelőtt lassítsunk egy kicsit, és próbáljuk meg végiggondolni, meghatározni, mik a privilégiumok az életünkben, és mi az, ami nincs rendben.