— Hát mi a kicsit/kicsiket választottuk. A gyerekeket és nem a kocsit — anélkül is eljutottunk mindenhova, ahova szerettünk volna. Mert ez felel meg a mi életigenlő gondolkodásunknak. A nagy családok eleve sok kapcsolattal járnak, s mivel mi egy életszerető, nyitott, befogadó közösség vagyunk, bennünket is szívesen látnak a rokonaink, barátaink bárhol élnek is a földkerekségen. A vidéki református lelkészcsaládok mindenkor igen népesek voltak, nem volt ritka akár a hétgyerekes család sem, és összetartottak. A nagyapám azt mondta, hogy ha egy lelkész elmegy valamelyik faluba, és nem keresi föl a kollégáját, akkor valamelyikük huncut... — vág a téma közepébe beszélgetőtársam, a budapesti Dobos Ágoston (80) gépészmérnök, akinek az édesanyja, Ilona a híres bácsfeketehegyi Ágoston Sándor püspöknek a leánya volt, édesapja pedig a világszerte sikeres misszionáriusi munkát végző budapesti református lelkész, Dobos Károly. A régi időkben mindenki mindenkit ismert ezekben a családokban, a gyerekek a látogatásokkor együtt játszottak, s nem egy boldog házasság is köttetett ezúton. Köztük beszélgetőtársaimé, Narancsik Mártáé, akinek az édesapja hatvan évig Kopácson teljesített lelkipásztori szolgálatot és Dobos Ágostoné. Márta asszony férje kíséretében a tanítóképzősök 60 éves találkozójára és fiának, Ágostonnak az igehirdetését meghallgatni érkezett Szabadkára, még mindig tele derűvel, tenni akarással, nagy élettapasztalatát bőkezűen osztogatva szét. Kihasználva ezt a páratlan alkalmat, felkértem a rendkívül rokonszenves házaspárt, hogy beszéljenek az életükről, közös híres ismerőseink, rokonaik sorsáról, leszűrve a hátuk mögött levő, immár történelemmé lett idők tanulságait.

— Annak idején, a negyvenes években, én sokszor voltam a három fivéremmel idelenn, Bácsfekehegyen és Szabadkán, főleg nyaranta, Keck Zsigmond református parókiáján vendégeskedtünk, amely a piactéren állott, a zárda mellett — azóta már lebontották. Zsiga bácsi — aki később, ugye, a Magyar Szó alapító tagja, főszerkesztője lett, utóbb jeles nyelvművelő — a férje volt édesanyám húgának, Ágoston Erzsébetnek, s mi gyerekek nagyon szerettünk náluk. Zsiga bácsi kedves, szelíd, irodalmilag is igen művelt, megértő emberként vezette a bibliaórákat, élénk ifjúsági élet folyt a szárnyai alatt, röplabdáztunk, pingpongoztunk, jártunk ki villamossal Palicsra úszni, evezni, az édesapám pedig Pestről ideutazva szervezte a híres KIE-t, azaz a Keresztyén Ifjúsági Egyesület munkáját, táborozásait a Fruška gorán, a tengerparti Mliniben és másutt... A feleségem 1948-ban a zárdából lett diákkollégiumban lakott mint tanítóképzős diák... — szövi a beszélgetés fonalát Dobos Ágoston, heves érdeklődésem kielégítésére megtoldva még a megbecsült tanítómesteremről, Kek Zsigmondról szóló történetet azzal, hogy lelkészgyerekként Strasbourgban volt ösztöndíjas teológus diák, a francia—német határ-, illetve iparvidéken, ahol akkor már javában folyt a szocialista mozgalom. Évfolyamtársa volt Péter János is, a későbbi magyarországi püspök, az 56 utáni külügyminiszter, aki szintén magába szívta a szocialista/kommunista eszméket — amelyek, ugye, elméletben az őskereszténység, a testvériség, egység, egyenlőség szellemét hirdetik, a gyakorlat viszont mást mutatott... Péter János ráfutva a kommunista irányvonalra, részt vett az egyházrombolásban is, Zsiga bácsi pedig úgy gondolta talán, hogy az újságírással nagyobb társadalmi figyelmet és hasznot tud szerezni népének, mint lelkészként, ezért fordított hátat a választott pályának.

És a végén Goli otokon kötött ki, ugye...

A másik dolog, hogy ő úgy látta, a nemzetiségi kérdés a lenini alapelvek alapján oldható meg legjobban. Persze ebben az esetben is más volt az elmélet, és más a gyakorlat.

— Diákkorunkban mi is mellre szívtuk a testvériség-egység szellemét — veti közbe Márta asszony —, nem hallottunk még Csúrogról meg egyéb dolgokról... Én szerettem mindig az anyaországot is, de Jugoszláviában éreztem magam otthon, nekünk ,,jugó magyar” öntudatunk volt. Diplomázás után három évig tanítottam a baranyai Darázson, a képzőben belénk táplált nagy-nagy öntudattal, még analfabéta-tanfolyamot is vezettem, két évig pedig Bellyén. Aztán beiratkoztam a főiskolára Újvidéken, és 57-ben, miután végre át lehetett menni Magyarországra, felutaztunk Pestre, sok év után meglátogatni édesanyám 12 éve nem látott rokonságát, s náluk megismertük a húgommal együtt a Dobos fiúkat... Meglátni és megszeretni Ágostont — egy pillanat műve volt. Azóta — mint a bennünket Kopácson összeadó nagyapám mondta — elviseljük egymást szeretetben.
Sokan csodálkoztak akkor, hogy Pesten élünk tovább, pedig itt nálunk könnyebb volt az élet. De hát a biblia is azt mondja, hogy a nő pedig elhagyja apját és anyját, és követi az ő férjét... Ágoston már az óbudai hajógyárban dolgozott, én pedig szinte rögtön kaptam munkát tanítóként — akkor vált tankötelessé ugyanis a Ratkó-nemzedék — abban az iskolában például, ahol elhelyezkedtem, hat párhuzamos első osztály nyílt, és még a diplomámat sem kellett honosítani, az sem számított, hogy a ,,láncos kutya’’ Jugoszláviájában kaptam. Hatvanegyben már megérkezett az első gyermek, aztán a második, harmadik, negyedik, ötödik... Ágoston, Márta, Balázs, Sándor és Bence, s nekünk még mindig csak kétszobás lakásunk volt... Megtörtént, hogy a zenedés gyerek, hogy ne zavarja a többit, a fürdőszobában gyakorolt. Mivel nemigen bővelkedtünk anyagi javakban, nem okozott nagyobb gondot a rendtartás sem. Volt egy jelmondatunk: ,,Ruha rajtad, szekrényben, szennyesben!” Másutt nem lehet. De minek is a nagy gazdagság, ha üres a ház, nincs, aki megtöltse élettel, szeretettel, melegséggel. Aki nagy családban nő föl, aki belekóstol annak az egészséges légkörébe, az nem viszolyog a sok gyerektől. A többgyerekes családokban a gyerekek megtanulják, hogy nemcsak körülöttük forog a világ, nem lesznek önzők, elkényeztetettek, nem lesznek magányos, lélekben megrokkant emberek, megtanulnak küzdeni. Tanulásban egymást motiválták a gyermekeink: zenetanulás, nyelvtanulás. Ketten tanári, ketten lelkészi, egy fiunk mérnöki diplomásként éli nagycsaládos életét: 5, 5, 4, 3, 2 gyermekkel és hű társsal. Örültünk, ha kaptunk egy-egy szakszervezeti nyaralást, ha a K15-ös jeggyel családostul leutazhattunk a tengerre, ha tíz napot tölthettünk a nagyszülőknél Kopácson... Nem húztuk azért nagyon össze magunkat, mert Jézus is azt mondta, hogy ,,Azért jöttem, hogy életük legyen és bővölködjenek.’’ Nekünk pedig élni kell a lehetőségekkel, szolgálatokkal, javakkal, ismeretségekkel...

Ágoston úr hozzáteszi:

— Nekem mindig megvolt az a jó érzésem, hogy vándorolhatok kedvemre az országban, sőt a nagyvilágban, mert a református parókiákon mindig akad számomra — ha más nem is, de — egy kis irodában egy dívány. ,,A vendégszeretetet pedig gyakoroljátok, mert nem tudjátok, hogy nem angyalokat láttok-e vendégül” — tartja a Biblia.

— Hogy lehet csak ennyi éven keresztül ,,elszenvedni egymást szeretetben”? Nem gondoltak sohasem arra, hogy másként is lehetne?

— Nem, másként nem lehetett volna! — mosolyog bölcsen Ágoston úr. — Nehézségek voltak, de ha az ember meggondolja, a változtatás nem változtatott volna a nehézségeken, azokat továbbra is le kellett volna küzdeni.

— Én pedig úgy fogalmaznám meg a mi házasságunkat, hogy szabadságban éltünk, ,,hosszú pórázon’’— mondja Márta. — Engem nemcsak hogy hazaengedett egyedül a szüleimhez a párom, hanem elmehettem három hónapra Németországba vendégmunkásnak is, miután az anyósom elvállalta a két gyereket. Csak 95-ben kellett fölvennem a magyar állampolgárságot, azóta vagyok kettős állampolgár, mert úgy éreztem, haza kell járnom kedves szülőfalumba, Kopácsra, akár Szabadkán keresztül is a háború alatt. Mert ugye: ,,Vigasztaljátok népemet!”

Édesapám épp 90-ben halt meg, amikor még csak árnyéka volt a háborúnak. Szépen eltemettük, anyukát pedig fölvittük Pestre. 91 januárjában elment ő is a férje után. Apósom a 102. évében távozott közülünk, anyósom pedig 97 évesen. Életük utolsó hét évét nálunk töltötték. Szóval egy szolgáló élet volt a miénk, odavettük őket magunkhoz, közöttünk haltak meg, fogtuk a kezüket. És ez nagy áldás.

— Gyakran összejön a család?

— Legutóbb az aranylakodalmunkon a tahi lelkészüdülőben gyűltünk össze, Ágoston nyolcvanadik születésnapját pedig Mátraházán, szintén a lelkészüdülőben tartottuk meg, ezúttal csak a legszűkebb családdal, de így is harmincan voltunk az unokákkal együtt.

— Azt mondtad az osztálytalálkozón a kollégáidnak, hogy elviselni egymás hibáit a legnehezebb, s elfogadni azt, hogy minden ember más. Hogy tudod például a különféle természetű menyeidet elviselni zokszó nélkül?

— Ehhez türelem is kell. Volt nekem egy svájci hívő tanácsadó nénikém, aki ezt mondta: ,,Gott will uns ganz klein machen!” Tudni kell néha nagyon kicsinek lenni, sokszor túláradó szeretettel.

— S mi a szívügyed még a családodon kívül?

— Baranya meg a Délvidék magyarsága. Én a református missziós központban is dolgozom, van cigány-, siket-, menekült-, iszákosmentő, elváltmissziónk és telefonos lelki szolgálatunk is, a kis közösségünk havonta összejön, s van a ,,bibliaórás” közösségünk, aminek szintén tagja vagyok. Az ember ezért nem ér rá arra, hogy beteg legyen...

— Érdekes, hogy a lelkészeitek általában szép kort érnek meg... Van ennek valami titka?

— Mert mindennap hittel kéri és kapja az ember az erőt... Arra már rájöttünk régen, hogy úgy kell kezdeni a napot, hogy amikor megisszuk a reggeli kávét, elővesszük a napi biblialeckét, a vezérfonalat, elolvassuk, illetve a Csendes perceket, minden napra van egy ige, és azzal kapcsolatban egy kis magyarázat. Ne mondja senki, hogy ennyi időt nem tud rászánni, mert ahogy az ember természetesen levegőt vesz, meg iszik-eszik, ennek is hozzá kell tartoznia az ,,életműködésé”-hez. Gyerekkorunkban megtanultuk, hogy először hálát adjunk Istennek, s ne jajgatással és könyörgéssel kezdjük a napot... Előbb körülnézünk: milyen szép idő van, milyen zöld a kert, nem is fáj úgy a lábam, aztán lehet kérni az erőt, és fontos másokért is imádkozni, akik betegek, akik rászorulnak. S ha az ember visszagondol az életére, látja az Isten munkáját benne. A lelkierő roppant fontos. Zűrös az élet, nehéz eligazodni. Ezért kérjük a Szentlélek vezetését hozzá. A szeretetet. Ami a legfontosabb. Az ember egyrészt szeretetben él a családtagjaival, hittársaival, s a munkáját a legjobb tudása szerint elvégzi. Ha ez megvan, akkor többé-kevésbé megbecsülik a munkahelyén, és ha nem is gazdagodik meg anyagilag, már meg tud belőle élni megelégedéssel...