Az ő könyve győzött a könyvhéttől könyvhétig megjelenő magyar irodalmi termés RID-es versenyében. A kilencvenes években egyes fővárosi ítészek (Élet és Irodalom) szerint vidéki kékharisnyának titulált szabadkai írónő, közéleti személyiség, Lovas Ildikó. Ő vitte el a hárommillió forintos rangos irodalmi díjat. Megérdemelte? Valóban időálló érték az, amit az asztalra tett? S nem egy széteső szerkezetű, semmilyen irodalmi műfajba be nem sorolható, műveltségfitogtató, okoskodó iromány? Az élet már csak ilyen, gondoltam. Az emberek már csak ilyenek. Gyarlók, komiszak, irigyek. Hogy éppen ő lenne a versenyben a legjobb? Ugyan már! A mai világban mindenben csak a jó kapcsolatok döntenek. Aztán egy éjjel nekiültem, és egy szuszra elolvastam a könyvét. A kis kavicsot. Felért egy nagyszerű, nagyon egyedi hangú, és ezért nagyon szuggesztív pszichoterápiával. Köszönöm. Mikor jó egy könyv? Nyilvánvalóan akkor, ha olvasva úgy érzem, ez az, éppen ez az, amit én is mondani akartam. Ez az, ami bennem is szüntelenül ott kavarog. Ezek azok a kérdések, amelyek mentén szerveződik az élet, amelyeket minduntalan magam is feszegetek. Még akkor is, ha tudván tudom, valóban nincsen megbízható, pontos felelet rájuk.
* Miután egyfajta önjelölt ,,detektív” szerepében, alteregóid szerepében kutatod könyvedben az ,,igazság”-ot, rájössz, mindennek a hátterében nem az igazság-, hanem a boldogsághiány, a boldogságkeresés áll. Minden bajunk, nyavalyánk a boldogság hiányából fakad. Jól olvastam ezt?
- A válaszokat mindig önmagunkból kiindulva leljük meg. Az irodalomban, a művészetben ez a legnagyszerűbb, a befogadónak ezen egyéni szabadsága. Ezért ha azt mondod, a boldogság hiánya minden nyavalyánk oka, igazad van. És igen, úgy vélem, minden nyavalyánk oka ilyesmi lehet. Nem nevezném okvetlenül boldogságnak, mert az pillanatokra jelentkező, meghatározhatatlan érzés az életünkben, katarzis. Nem lehetne vele élni. De törekedni felé igen. És azt hiszem, ez a lényeg, ha a nyavalyáinkról, ahogy mondod, beszélünk: azoknak a feladás az oka. Önmagunk megélésének, kiteljesítésének, belső megvalósulásunknak, értékrendünknek a feladása. És ez nem női történet, hanem emberi.
Grendel Lajos írt egy nagyszerű regényt, ami pontosan erről szól, csak az ellenkező oldal felől megközelítve. Amíg az én hősöm nem akar kompromisszumot kötni az élettel, Grendel hőse azt mondja magáról az élete vége felé, mintegy számvetésként: ,,Meg akarta úszni az életet nagy drámák, nagy összeütközések, nagy kudarcok és fájdalmas bukások nélkül''. Azt hiszem, nem szabad a megúszás felől élni azoknak, akik erre nem alkalmasak. Mert az rájuk nézve rosszabb (belső) következményekkel jár, mint a kirekesztés, meg nem értés, kudarc.
Persze sokan vannak, akiknek viszont éppen a kirekesztés, a megbélyegzés a lételemük, akiknél mindig ott az igazság, akik mindig megmondják a tutit. Azt hiszem, ők segítenek abban, hogy az ember máshova akarjon tartozni.
* Noha azt írod, nincsenek válaszok, mégis sok mindenre választ kap az olvasó tőled. ,,Úgy halunk meg, hogy a legfontosabbra nem találjuk meg a választ'' - hangzik könyvednek az egyik kulcsmondata. Szerinted mi is az a ,,legfontosabb''?
- Maga az élet. És arra nem fogunk egyértelmű, világos és szabatos választ kapni a halálunk pillanatában, hogy jól éltük-e. Jól csináltuk-e. Mondjuk, amikor a filmekben a halál torkában levő (és onnan általában megmenekülő) főhős előtt lepereg életének minden meghatározó eseménye, akkor abban nincs értékítélet. Nem a döntések és következmények peregnek, hanem az események. Úgyhogy az egészre, az életünkre magára, a választ nem kapjuk meg. De törekedhetünk arra, hogy felülvizsgáljuk döntéseinket, hogy beismerjük a tévedéseinket, hogy merjünk változtatni, hogy mondjuk ki, amit gondolunk. Persze ez konfliktusokkal is jár. Egyszerűbb őket elkerülni. És itt a csapda, mondhatjuk: hiszen arra sem kapunk választ, hogy nem az a jobb út, a jobb megoldás-e. Nekem meggyőződésem, hogy nem. És ez a meggyőződés az előző kérdésedben feltett ,,nyavalyák''-ban érhető tetten, vagy ha irodalmi példát akarunk, mondhatom Sebald, Littel, Celine regényeit.
* A különféle élethelyzeteket elemezve minduntalan megállapítod: az élet kiszámíthatatlan, viszonylagos, nem lehet egyszer s mindenkorra helyükre tenni a dolgokat. ,,Szabályok nincsenek'', amelyek betartásával megtalálhatnánk a mindenkori harmóniát. Csak ,,szabálytalanságok'' vannak, ,,az egyetlen biztos szabály a halál''. De akkor mibe kapaszkodhatunk mi gyarló halandók? Te mibe kapaszkodsz?
- Nagyon jól tapintasz rá arra, ami engem is gyötör, foglalkoztat, kételyekkel tölt el. A regényírás nem más, mint egyfajta válasz ezekre a kételyekre. Részben azért mondom, hogy nincsenek szabályok, mert a gyerek- és fiatalkorom azzal telt el, hogy a nagyanyám poroszos nevelése ellen - amiben más sincs, csak szabályok - küzdöttem, a szüleim nagyszerű, az emberre (rám) figyelő, szabályok és szabadságok közt egyensúlyozó beszélgetései által. Értsük jól a helyzetet: a poroszos nevelés nemcsak a gyereket érinti, hanem a szülőket is folyamatos kritika alatt tartja. Ez meglehetősen nagy felelősségérzetet alakít ki az emberben, jó, lehet, nem mindenkiben, de bennem kialakított. Ami nem feltételezi az önfeladást, de a következmények megjelenését feltételezi. Mindent összevetve ebbe kapaszkodok. Ebbe a világba, amelyikben így nőttem fel.
* Ezt is te írtad le: ,,A művészet legalább akkora hazugság, mint a történelem.'' Akkor hogyan is állunk a hitelességgel? Az írás hitelességével?
- Ezt a hősöm mondja, és - ha nem ragadjuk ki ezt a mondatot a saját kontextusából - egyet is értek vele. De tulajdonképpen akkor is egyetértek, ha önmagában áll ez a mondat. Az írás hitelessége vagy a hitelesség pedig ebben (is) rejlik. Úgy értem, a hazugságok felismerésével és a rajtuk való változtatás emberi vágyával. A hazugságon ebben a beszélgetésben nem azt kell érteni, amikor a gyerek a szemedbe nézve állítja, hogy nem is látott petárdát, a szomszédasszony meg az előbb szólt, hogy a barátjával egy egész dobozzal pukkantottak el. Ebben a beszélgetésben a hazugság nem az igazság ellentéte, hanem a megváltozott körülmények fel- és elismerésének képessége és ereje, ami szembenézésre, új közelítésre vagy akár összegzésre és felülírásra kényszerít.
* Köszönöm a beszélgetést, olvasóink nevében is szívből gratulálok, további boldog új éveket, további sok sikert!
A díj odaítéléséről kuratórium dönt felkért zsürorok javaslata alapján. A kuratórium elnöke Sumonyi Zoltán költő, író, a magyar PEN Klub ügyvezető alelnöke, tagja Gömöri György Londonban élő magyar költő, a cambridge-i egyetem professzora, és Ilia Mihály irodalomtörténész, a szegedi egyetem professzora. A zsűri tagjai irodalommal hivatásszerűen foglalkozó, nem könyvkiadóknál dolgozó szerkesztők, kritikusok. A grémium névsora titkos, a felkérés külön-külön történik, így a zsürorok sem tudnak egymásról. Így biztosítani lehet a befolyásolásmentességet. A felkért szerkesztők konkrét szempontrendszer alapján zsűrizik mindazokat a műveket, amelyeket az adott időszak alatt megismertek.