Krisztusi hajjal, mély tüzű barna szemmel, fiús temperamentummal - ahogyan mondani szokás, két végén égette a gyertyát, s a legendás 60-as években, Dévics Imre meghívásának eleget téve, a szabadkai Népszínházban több előadást rendezett - Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámájának bemutatója után azt nyilatkozta (magyarországi lapoknak is), hogy a Délvidéken európai rangú előadást látott - Sokan nem szerették - még antiszemitizmussal is megvádolták -, mert okos, mert filozófiája van, erkölcse és etikája, mert sikerre képes - Azt is a fejéhez vagdosták, hogy magyarkodó
Dévics Imre, a szabadkai Népszínház magyar társulatának művészeti vezetője - ha kellett - nyájasságával mindenkit le tudott venni a lábáról, haragos indulatoktól tisztította meg a lelket nemegyszer, azt állítván, hogy színpadra csakis megbékélt lélekkel lehet felmenni, az ,,átölellek, emberiség' hatalmas schilleri humánumának a jegyében. Sokan mégis fogcsikorgatva fogadták reformjait, de maga a város és elöljárói, a mindenható párt emberei is felfüggesztették a haragot, amikor Dévics Imre, merész álmait megvalósítva, Szabadkára hívta a magyarországi színházi világ első embereit. Kiváló előadások egész sorát rendeztette meg ugyan Virág Mihállyal, de a művészeti vezetőnek hosszú távú elképzelései voltak a jövőt illetően, be akart szólni társulatával a ,,világi dolgokba', fel akarta zárkóztatni színészeit a magyarországi, az anyaországi művészek mellé. ,,Lehozatta' Szabadkára a szegedi Komor Istvánt, elsőként, majd következtek a többiek: Szász Károly, Versényi Ida, karizmatikus művészek és művésznők épültek be a színház előadásaiba (Horváth Tivadar, Psota Irén, Pécsi Sándor, Tolnay Klári, Bodrogi Gyula stb.), valami megkezdődhetett és valami sikeresen folytatódhatott, habár Komor István rendezése - Tabi László eléggé silány vígjátékát állította színpadra - sokunkat arról győzött meg, hogy 1964. december 15-én nem történt semmi érdemleges, önálló formakultúrává semmi sem nemesült, még a hatásvadász effektusok sem érvényesültek. Több szerencséje volt a színháznak Harag Györggyel, megkockáztatom: Seregi Lászlóval és Sík Ferenccel. Hol visszafogott, hol szabadjára engedett energiával rendezett nálunk Kerényi Imre, aki akkor, amikor betévedt a 2-es számú próbaterembe, azt a látszatot keltette, hogy ő olyan ember, akinek közelségétől a színész vagy jegesen didereg vagy forrón izzik. Középút nincs, megalkuvás nincs. Elmondta nekünk, hogy egy tehetséges embernek joga van tehetséges emberekkel dolgoznia, s már másnap - miután előző este megnézte Háy Gyula Isten, császár, paraszt című történelmi drámájának a bemutatóját Virág Mihály kiváló rendezésében - azt nyilatkozta, hogy itt, a Délvidéken európai rangú, világszínvonalú előadás született, itt sok minden történik a színházművészetben. Kíváncsi volt a munkánkra, beült hát az autóbuszunkba, és elfurikázott velünk Doroszlóra, ahol aznap este Jean-Paul Sartre Piszkos kezek című drámáját vittük színre a falubelieknek (akik azonban végigbeszélgették az egyébként roppant érdekes előadást). Minden lyukba bepislantott, percekig járkált a színfalak mögött, megfordult a ruhatárban, a kelléktárban: magához ölelte a színházunkat minden gondjával, minden nyűgével együtt, s arról is tudomása volt, hogy Dévics Imrének minden lépéséről be kellett számolnia a belügyi szerveknek. Ilyen világot éltünk akkor, 1968 májusában, amikor Kerényi Imre megrendezte nálunk Scarnicci-Tarabusi Kaviár és lencse című ,,nápolyi vígjátékát' Czehe Gusztávval, Albert Máriával, Szabó Cseh Máriával, Pataki Lászlóval, Árok Ferenccel, Kasza Évával és másokkal. Amiről a függöny legördülte után megbizonyosodtam: Kerényi Imre színháza nem a páva farktollának napfényvakító felszínességét kínálja. (Amellett, hogy ennek is elismeri létjogosultságát.) Azt mondta egy alkalommal a szalonban: ,,A kocsmai bevételből finanszírozhatja a színház a művészi alkotást. Mert a művészet nemcsak üzlet. Az is.' Kerényi színházánál a tömegeknek éppoly fontos a szerepük, mint a sztárszereplőinek. Sajnos, Magyarországon nem szeretik azt a rendezőt, aki éppolyan jól rendez könnyű műfajt, mint nehézveretű darabokat. Gyanús, mert máshoz is ért. Minek magyarázzam tovább? Kerényi Imrének a kisujjában volt a szakma minden fortélya már akkor is, amikor nagyon fiatalon nálunk dolgozott. Ő mondta mindig: ha az ember megtanulta a mesterségét, akkor azt gyakorolja szabadon, nem esik le a korona a fejéről, ha a Charley nénjében szoknyába bújik. Kerényinek nehéz volt a megmaradás, a felszínen maradás egy olyan színházi világban, amelyben Major Tamás elvtárs volt az úr - az az ember, aki még Gábor Miklóst is félretette az útjából -, illetve abban a világban, amelyben Molnár Gál Péter egy-egy sorával, szavával az őrületbe szédítette a színpadi alkotókat.
Kerényi Imrét sokan szerették, sokan nem szerették. Még antiszemitizmussal is megvádolták, mert soha nem látott módon nagy nemzeti drámáknak kijáró módon megrendezte Szörényi-Bródy István a király című művét, a Csíksomlyói passziót stb. Azt is többször a fejéhez vágták, hogy nagyon magyarkodó, mert a himnusz és beszennyeződött nemzeti lobogónk emelkedetten jelezte előadásának végét.
Mi, szabadkaiak csak azt láttuk, hogy a rendező számára a munka szigorú rítus. Szertartás, fegyelem. Alázat és nem álszerénység. Pontosan tudja, mit képes, mire képes a színésze. Nálunk még néhány előadást rendezett: Jean Anoulh Női zenekarát, Anthony Shaffer Mesterdetektívjét és Balzac-Káló-Wolf-Mészöly Pajzán históriáit. S aztán elfeledtük. Hírek érkeztek róla: megválasztották a Madách Színház direktorává. Megtudtuk, hogy ellenzékisége nyilvánvaló, de soha nem viselte mártíriumát. Viszont nem fogadta el a felkínált állami kitüntetést. Katolikus családban nőtt fel - és felnőttként rengeteg előadást rendezett (János király, Kétfejű fenevad, Charley nénje, József stb.). Színházunk fiatal nemzedékének már csak a legenda juthat, az a legenda, hogy járt nálunk egy rendező, Kerényi Imre, aki abban a másik teátrumban úgy égetett, mint az akkori ifjúságunk...