Ebbe az iskolába járok két éve. Svetozáros vagyok. Szvetkós, így nevezzük egymás között, mert így kedvesebb, közvetlenebb. Naponta megfordulok az épületben. Bár a pandémia kicsit betett, szó szerint betette a kapuit, és a távoktatás, a feles oktatás során ritkábban fordultam meg benne. Bevallom, hiányzott. Szégyellem is mondani, mit gondolnának rólam, mert divat nem szeretni az iskolát, viszont én: szeretem.

El is határoztam, hogy riportot készítek azzal a személlyel, aki az iskola, az épület legfontosabb alakja. Nem, nem az igazgató, nem is az osztályfőnök, nem is Svetozar Marković, az iskola névadója. Náluk, nálam is fontosabb. 

Kosztolányi Dezső. Vele készítek riportot, határoztam el, és véghez is vittem a tervemet. Egyik pénteken elbújtam a mosdóban, és még nem borult sötétség az épületre, nem mozdultam. Megvártam, hogy a furcsa portásunk csoszogása elhaljon, és akkor mozdultam. Kissé nehezen mozdultam be, elgémberedtem a nagy rejtőzködésben. De sikerült. Egyedül voltam az épületben. Bementem a takarítók helyiségébe, tudtam, ott tartják a Kosztolányi-szoba kulcsát, aztán pedig irány a szoba. 

Ideges voltam, féltem, izzadtam. Beléptem a Kosztolányi-szobába. Tudtam, vár rám, ott vár rám, a könyvei, az emlékei között. És valóban. Ott ült, lazán támaszkodott a vitrinre, melyben a családi fotóit tartottuk. Cigarettázott. Zöld csokornyakkendő volt rajta. Lábát lazán keresztbe tette. És engem nézett, a gimnazistát a gimnazista. Mosolygott. 

Az arcvonásai kalandos életről meséltek. A szarkalábak sok nevetésről árulkodtak, a fiatal Kosztolányi, a srác; arcának mély ráncai pedig a meglett férfiról árulkodtak, aki úgy mosolyog, aki már megélt eleget, aki már rálát egy kicsit a valóra, akár a szülő a gyerekére, a felnőtt Kosztolányi. Így képzeltem el az első találkozásunkat, és most megvalósult, hihetetlen.

Zavaromban nem szóltam. Még mielőtt összeszedve magamat szólhattam, ő szólított.

— Gyere, ülj le mellém, beszélgessünk! — mondta, miközben a karosszékre mutatott. Huncutság a szemében, kedvesség a hangjában. 

A vele szemben levő karosszékhez léptem, és befészkeltem magam a fehér csipkével borított, zöld székbe. Zöld, persze, ez a kedvenc színe, nem a fekete, mint Adyé!

— Már vártam, hogy valaki benyisson hozzám, régóta várok. Egy ideje nem látogatott senki, azt hittem, már elfelejtettek. Életem során sok papírlapot teleírtam, most meg a tudatokban írok tovább. De így, személyesen mégis más. Hiányzik Babits, Juhász, Ilona, a fiam. Talán néha a sorrend módosul.

Minden egyes szavát igyekeztem szóról szóra lejegyezni, gyorsan és csúnyán írtam, de megérte, mert sikerült!

Édesapjáról kérdeztem, hol tegeztem, hol magáztam. Nem jutottam dűlőre a dologban. Mert hol egy kamasz fiú ült előttem, hol az érett férfi a panaszaival. Megzavart ez az alakváltoztatása, a kettős személyisége.

— Kosztolányi Árpád az intézményünk egykori igazgatója és fizikatanára. Én nem szeretem a fizikát, és te szeretted? 

— Nem kedveltem túlzottan a természeti tantárgyakat. A számtan és a fizika helyett én inkább nyelveket tanultam és verseket, novellákat írtam, nem törődtem apám tantárgyával. Mindig is azt gondoltam, én édesanyám művészi adottságait örököltem, és hogy erre vagyok hivatott. Ez az utam, ezen kell végigmennem. A múltam, a jelened azt bizonyítja, igazam volt.

— A nagy kedvencem a Pacsirta c. regény, melynek eseményei Sárszegen, azaz Szabadkán játszódnak. Mesélne erről?

— Akkoriban a városházát és a vasútállomással szemben levő parkot összekötő korzó annyira megfogta fantáziám, hogy mindenképp papírra szerettem volna vetni. A csúnya lány esete a poros, boros Sárszegen. Jó témának tűnt. A tér, vagyis akkor még Kossuth utca adott lehetőséget a közlekedésen kívül a szórakozásra is. Jó magam sokszor megfordultam az Arany Bárány szállóban, amely kávéházként is üzemelt. Több barátságomra itt vagy a kávéház falain kívül, a városháza árnyékában tettem szert. Szerettem cigarettázni, kávézni a kávéház teraszán, eközben írni vagy éppen csak a kereskedőket és járókelőket szemlélni. Hangulata van a korzónak, a belvárosnak, nem hagyhattam ki ezt a témalehetőséget.

— Ki az a lány, a Fecskelány? Szeretted?

— Ó, a drága Heddám… Életem első gyerekszerelme ő volt. Az én első múzsám, akiért ódákat zengtem. Oldalakon át írtam neki leveleket halálos szerelmemről. Igaz, egy ideig „futárral” üzentünk egymásnak, mégis közelinek éreztem. Emlékszem, minden 1907 decemberében kezdődött, amikor is karácsony napján Hedda és családja átjöttek hozzánk vendégségbe. Uzsonna után a díványon ülve beszélgettünk. Mesélt szokásairól, gondolatairól és gondjairól is. Én pedig elmondtam neki, hogy Pesten láttam mindenféle színésznőt, azonban egyik se ér fel az Ő szépségéhez. A sok zagyva beszédemre alig emlékszem, viszont arra, ahogyan akkor éreztem, tisztán. Talán a legmeghittebb pillanatunk akkor volt, mikor szüleink magunkra hagytak minket a zongoránál, és megcsókoltuk egymást. Ekkor éreztem ajkát először. Csodálatos volt. Ám az idő előrehaladtával a szerelmünk elmúlt. De szenvedéllyel teli ihletett adott.

— A szülőházadra emlékszel?

— Homályosan. Eltiporták. Változik a világ. A dolgok eltűnnek. Eltűnnek az élőlények és élettelen tárgyak. Akár félünk, akár nem, megtörténik. A halál pusztít. De míg van, aki emlékezik, addig létezik, létezünk! A szülőházam, a szülővárosom, a családom, Csáth. 

— A riportom valószínűleg sok jelenlegi szvetkós gimnazistához el fog jutni, mit tanácsolna neki a tapasztalt, sokat megélt férfi, Esti Kornél? 

— Mindenképp azt tanácsolom nekik, hogy becsüljék meg a gimnáziumot, hogy itt tanulhatnak, hogy szeressék a fiatalságukat, éljenek a lehetőségeikkel. Kerüljék a tudatmódosító szereket! De a kalandokat ne! A sikeres, eredményes élethez pedig különösebben nincs titkom, innen kikerülve bárkik lehetnek, akik csak szeretnének, csak akarniuk kell. A tanárokra tett megjegyzéssekkel azonban vigyázzanak, mivel ezzel jómagam is megjártam a gimnáziumban!

Sokáig ültünk ott. Ő cigarettázott, és néztem. Már el is feledkezett rólam. Megszűntem számára. Ahogy virradt, lassan elszenderedett, és halványulni kezdett alakja. Bezártam a helyiséget, visszatettem a kulcsot. Éreztem, nem vagyok egyedül.

Készítette: Pálfi Jázmin (Svetozar Marković Gimnázium, Szabadka)