Az új kápolna

Két esemény tette nevezetessé az idei évet Erzsébetlak (Belo Blato) bánsági település lakosai számára. Az első a helyi közösség épületén májusban elhelyezett emléktábla volt. Ekkor emlékeztek meg a helybeliek, valamint a mára már a nagyvilágban szétszórtan élő egykori lakosok őseik letelepüléséről.
1869-ben az első ideérkezők német családok voltak. Az újonnan megalapított lakhelyüket Elisenheim névre jegyeztették be. 1883-ban további telepesek jöttek, szlovák, magyar és bolgár családok. A falujuk nevét ezután Torontál Erzsébetlakra változtatták. Úttörőmunkára vállalkoztak mindannyian, hiszen a vidék mocsaras volt, amiből nem volt könnyű otthont és új megélhetést teremteni az akkori nagycsaládoknak. Végtelennek tűnik itt a délvidéki síkság, de az iszap és a nádas is. Víz mindenfelé, amerre csak a szem ellát. A mai Erzsébetlak (Belo Blato) elnevezésű, alig 1500 lelket számláló helységet mocsár övezi. Egyetlen út vezet be a faluba, és onnan, úgy tűnik, mintha nem is lenne kiút. Ez egy, a töltésen vezető keskeny, megviselt, aszfaltburkolatú, de láthatóan nagyon régen készült út. Nem olyan egyszerű eljutni ide azoknak, akik nem saját járművükön vágnak neki. A helyzet úgyszólván reménytelen olyan utas számára, aki a nagybecskereki buszállomásra érkezve a további városi buszjáratokra szeretné bízni magát. Az ember gyorsan rádöbben a hihetetlen valóságra, hogy csak kora reggel és délután lehet a kívánt irányba továbbutazni. Más járat nem létezik, mert a vállalkozók úgy tartják, ennyi is elég, hiszen a néhány diákon és a még munkába igyekvőkön kívül úgysem lenne több utazó a Nagybecskerek körüli falvakba. Szomorú Közép-Bánság gazdasági helyzete. Elárulom, rendőrautóval jutottam ki a Belgrádba vezető főútra, a falu felé tartó elágazásig. Itt pompázott egykor a minden erre utazó számára emlékezetes Élénk magyar lány elnevezésű út menti fogadó. A találó név, a kiszolgálás minősége és az árai miatt a látogatottságra nem panaszkodhatott a tulajdonos. De már ez sem a régi, Trofej a mostani neve. Mivel eddig eljutottam, fellélegeztem, és nekivágtam a mindössze hat kilométeres gyalogtúrának a töltésen. Ősziesen, halkan szentelgetett az egyhangú bánáti eső, mintha már megkezdődött volna a halottasház szomorú avatási ceremóniája, amelyre igyekeztem. Másodszor jártam errefelé, és tudtam, a táj újra megragad, habár a bolgár, a szlovák és a magyar kertészek lakta földi szépség csak illúzió. Az út egyik oldalát majdnem a Császár-tó mossa, a másikon nyúlnak el az Écskai Halgazdaság mesterséges tavai. Számos gólya fehérlett itt a nyáron, a vizek gazdag halzsákmánya csalogatja ide őket. Víz és még zöldellő nád, ameddig csak a szem ellát. Úgy látszik, jól megél itt mindenki, csupán a szúnyogok kellemetlenkednek jobban, mint máshol. Gondolataim szárnyalását csakhamar a valóság szakította félbe, amikor egyszer csak egy egyfogatú lovas kocsi állt meg mellettem, és valaki felszállásra buzdított. Ilyen invitálásban még soha életemben nem volt részem. Minden út egy meglepetés, hát legyen, határoztam el magam. A két falubeli férfi a helyét kínálta fel. A szabad választási lehetőséget kihasználva ésszerűbbnek találtam, ha a középső helyet foglalom el. Döntésem jónak bizonyult. Az olyanfajta utakon, mint amilyeneken haladtunk, nagy gyakorlatra volt szükség, hogy az ember a kocsin maradhasson. Szinte azonnal ismerkedni, társalogni kezdtünk egymással. A kocsisok, PÁLFI József és PRIBELJA Jano csakhamar elmondták, mennyire készül a falu népe erre a napra. A felszentelendő új kápolna építésében ők is részt vettek, mint annyian mások is a faluból. A párbeszéd három nyelven történt közöttünk, de ennek aligha voltunk tudatában. Engem bizony minden érdekelt, de főképpen a faluban még fellelhető nádfödeles, régi házak. Itt sokan nádvágásból éltek és tartották el családjukat, dolgoztak meg a nyugdíjukért. Beszélgetés közben kocsisaim behajtattak a faluba, és elkezdték nevezettségeinek a bemutatását. Sikerült több régi házat látnom, így RÁCZ Jánosét, továbbá a Németországban élő RÁCZ Péter szépen felújított és rendben tartott régi, nádfedeles családi házát. Láttam az úgynevezett Babec templomot, de nem értettem a jelentését, mire végül rájöttem, hogy így hívják a baptista hitűeket. Két rendezett külsejű templom van a faluban, az 1901-ben épült Árpádházi Szent Erzsébetről elnevezett katolikus plébániatemplom, és a mellette álló szlovák evangélikus templom, valamint két imaház. A főutcát zöldellő, fehérre meszelt egyenes fasor teszi látványosabbá. Valódi ritkaság ez a szemnek, míg a központon áthaladó, a faluban egyetlen aszfaltozott úttesten végighalad.
Libák, kacsák és pulykák tisztogatták tollazatukat a széles mellékutcákon, míg a gúnárok azonnali támadással fenyegették az ismeretlent. Egy régmúlt falusi világ tárult elém, ahol az idő nem rohan úgy, mégis eljár, az agyagból és nádból készült házak szerény életet élő emberekről vallanak, akik egymást még ma is magyar, szlovák és bolgár nyelvű megszólítással tisztelik meg. A többnyelvűség természetes szépsége itt az emberrel együtt jön a világra. A szomszédok megállnak egymással szóba elegyedni. Bizonyos kisebbségi érzés uralkodott el felettem, magamban keveselltem nyelvi képességeimet. Ha ez falu, akkor maradjon falu! Vagy nem így van? - kérdezik tőlem szállítóim, miután elpanaszkodták, hogy a falusi vezetőség próbálta megtiltani a szárnyasok utcai tartását. Elhaladunk a falu igazi központja mellett is, ott van SULJA Paljo immár majdnem teljesen összeomlott, vert falú, nádfedeles háza, amely még a település alapításának idejéből származik, vagyis csaknem 120 éves múltra tekint vissza. Említésre méltó HANJIK Jano asztalosműhelye, amely a jelenkorba zökkentett vissza. Vezetőim hazavisznek, és megvendégelnek, miközben a házbeliek csodálkozva néznek rám, miután mint egy igazi világjáró, de immár a 21. századi Bánságban, lovas kocsival, az autós vendégeket megelőzve elsőként érkezem az ünnepségre. A közös temető a falu másik végén van. A sírkert gondozott, az eltűnt németségről csak még az itt-ott megmaradt sírkövek tanúskodnak. A második világháborúig itt mintegy 300 német ajkú lakos is élt. A falunak mostanáig nem volt kápolnája, így az elhunytakat az otthonukban ravatalozták fel. Évekig tartott a fáradozás és a pénz begyűjtése, míg végül önerőből, a külföldön élők adományaiból sikerült az építkezéshez az anyagot megvenni. Ezt követte a helybeliek önkéntes munkája, mintegy 300 munkanap. Az értéke 2 400 000 dinár volt, ebből a legnagyobb ajándékozó Michael KOLLETH egykori falubeli lakos. Ő Németországban talált új hazára, de szülőfaluját tovább is szívében hordozza, és 5000 eurót adományozott. Hanjik Jano helybeli, magántulajdonban levő asztalosműhelye épületanyaggal, valamint a munkálatok kivitelezésében segített. A felavatási szertartáson megjelent msgr. HUZSVÁR László bánsági megyés püspök, TRATNJEK Stanko SDB, a falu plébánosa, Jelen Janez SDB, Miroslav RADUJKO óécskai (Stajiæevó) ortodox plébános, Samuel VRBOVSKY, a hazai Szlovák Evangélikus Egyház szuperintendense, valamint Marija Popiæ, aki ugyancsak ennek az egyháznak a lelkésze. A nagybecskereki önkormányzat is küldött képviselőket, valamint ott volt BARNA Zoltán, az erzsébetlaki helyi közösség titkára és Hanjik Jano elnök. Az új kápolna 150 négyzetméter felületű, több ravatal felállítására is alkalmas. A szertartáson részt vett a falu apraja-nagyja. Mintha Isten is áldását adta volna erre az eseményre, a nap is kisütött. A temetők az élők házai - tartják a zsidók. Ahogy mi ezeket rendben tartjuk, olyan a házunk is. Volt, aki harminc év elteltével itt találkozott újra a kedves ismerősével. Erre az eseményre sokan még külföldről is hazalátogattak, igazolva a régi szólás igazságát: A haza ott van, ahol az őseink sírjai domborulnak.