Legutóbb a szakításról olvashattak, melyre olykor úgy gondolunk, mint egy elhamarkodott döntésre. Feltételezem, mindenki ismeri a mondást a felmelegített káposztáról — vagyis hogy felmelegítve csak a töltött káposzta jó —, ez azonban azért ennél jóval bonyolultabb.

Sajnos nem létezik semmilyen szabály arra, mikor érdemes visszafelé kacsingatni, és mikor kell végleg szétválni. Láttunk, hallottunk véleményt az újrakezdés mellett és ellen is. Nagymértékben függ ez a szakítás okától is. A feketelista élén a megcsalás áll, mely kapcsán főleg a bizalom elvesztéséről beszélünk, és sokan valóban nem tudják már visszanyerni. A féltékenység megmérgezheti a további kapcsolatot, és ez akár az újrakezdés után sem lesz másképpen. Nem mindegy azonban, hogy milyen fázisában van a kapcsolat, például törvényes házasságról van-e szó, illetve születtek-e belőle gyermekek.

Az újrakezdés mellett több érv is szól. Vegyünk számba néhányat ezek közül. Fontos, hogy már rengeteg minden köt össze bennünket a másik emberrel: közös emlékek, szokások, ingóságok és ingatlanok, sőt, sokszor a gyerekek is. Olykor  akkor sem tudunk túljutni a szakításon, ha mi magunk mondtuk ki a végét, hiányzik ugyanis a másik, mindenről ő jut eszünkbe, és ez napról napra egyre nehezebbé válik.

Nevezhetjük „kényelemnek” is azt az érzést, amikor arra gondolunk, hogy az Ő szeszélyeit, gubancait már ismerjük, és kezelni is tudjuk. Egy új ember rigolyái viszont igazi kihívások elé állíthatnak bennünket. A szakítást követő „üres” időszakban szembesülhetünk azzal is, hogy bizony egyre csak nő a konkurencia, egyre nehezebb partnert, megfelelő társat találni — talán már mi is válogatósabbak lettünk, és talán a „vadászás” vagy a „becserkészés” egyáltalán nem szerez örömet, sőt, többtonnás súlyként nehezedik a vállunkra.

Sokszor a szakítás után józanabbul látjuk a sérelmeket vagy azokat a gondokat, amelyek a kapcsolat felbomlásához vezettek, és talán a megoldásuk sem okoz már akkora nehézséget, sőt, azt is pontosan tudjuk, mit tennénk másképp. Főleg, ha ezeket a jelzéseket mások is megerősítették, vagyis a tudatunkban az szerepel, hogy mégis Ő a mi emberünk, mégis Ő az, akivel egy egészet alkotunk, és nagyobb elfogadással léphetünk vissza a kapcsolatba.

Persze mindennek megvan a másik oldala is, vegyünk hát ebből is sorra néhányat. Jól tudjuk, hogy kapcsolatunk nem véletlenül futott zátonyra, s ami egyszer elromlott, talán már sohasem lesz a régi. Ezért az energiánkat, az érzéseinket esetleg egy másik ember irányába szeretnénk összpontosítani — hiszen kutyából nem lesz szalonna! Naivitás volna azt gondolni, hogy volt társunk magától megváltozik. Az emberek sokszor csak az újramelegített kapcsolat elején produkálnak változásra utaló cselekedeteket, de minden gyorsan visszaáll a régi kerékvágásba, a veszekedések újra mindennapossá válnak.

Teljesen természetes érzés a másik hiánya a szakítás után. Ez is hozzátartozik az elengedés folyamatához. A megszokás nagy úr, de miért lépnénk bele kétszer ugyanabba a gödörbe?! Érdemes esélyt adnunk magunknak, hogy új és értékes embereket ismerjünk meg, lehet, hogy még csak most jön el az igazi.

Sokszor az segíti a teljes lezárást vagy éppen az újrakezdést, ha előbb magunkban, majd a másikkal közösen leülünk mindent megbeszélni. Elsősorban ezekre a kérdésekre kell válaszolnunk: Miért ment tönkre a kapcsolat? Mit rontottunk el? Ki miben volt hibás? Ha nincs közös nevező, és a kommunikáció csak vádaskodásból áll, akkor nincs miért újra belevágni. Ha viszont másképp döntünk, akkor érdemes megbeszélni, min fogunk változtatni. Ne feledjük, egyedül nem tudunk átalakítani egy kapcsolatot, ahhoz mindkét félre szükség van. Ha azonban olyasmi miatt lett vége, amin valamelyikünk nem tud túllépni, akkor nem ajánlom az újrakezdést — az a szálka később is szúrni fog.

Ha megpróbáljuk újrakezdeni, akkor reményekkel telve vágjunk bele, ám a csalódás lehetőségével is számoljunk, mert van úgy, hogy egy kapcsolatnak lejár a „szavatossági ideje”.

A statisztikák szerint a párok mintegy fele újra összejön, és ezek után csökken a szakítási mutató — talán mert beleadnak apait-anyait, vagyis olyasmire is odafigyelnek, ami korábban jelentéktelennek tűnt, meghallgatják a másik gondjait, és együtt próbálnak megoldást találni. Ilyenkor érdemes odafigyelni arra, hogy ne emlegessük fel a múltat, mert az nem vezet a közös jövő felé. Ez nagyon nehéz, szinte senkinek sem sikerül. Ne vádaskodjunk, inkább kezdjük így a mondatot: Engem az tenne boldoggá, ha… Élvezzük a párunkkal a jelent és azt, hogy most együtt vagyunk!

Az újrakezdést megelőző szünet alatt azonban sok hatás érheti mindkét felet. Néha éppen ennek a periódusnak a feldolgozása nehezíti meg az újrakezdést vagy a bizalom fennmaradását, mert ez alatt az idő alatt más emberekkel is kialakulhatott érzelmi kapcsolat. Ezért ez olyan, mint ha újra kellene ismerkednünk, mint ha egy vadonatúj kapcsolatba mennénk bele. S ne feledjük tisztázni, miért is akarjuk újrakezdeni! Vajon csak a szokás, esetleg a hirtelen ránk törő magány, kudarcélmény visz rá bennünket, vagy még mindig erős érzelmeket fűzünk a volt párunkhoz? Biztos a másik embert választjuk újra, és nem a langyos kapcsolatba menekülünk vissza? Ezek elsősorban önismereti kérdések.

Több újrakezdési próbálkozás után kialakul a tipikus se vele, se nélküle helyzet, melyet jobb, ha a felek inkább véglegesen lezárnak. A viszony az, amely változtatható, a másik ember nem — noha ilyenkor akár szakember segítségét is igénybe lehet venni. A kapcsolat múltja mindig kísért, ezért a leghelyesebb, ha kibeszéljük. Csak akkor érdemes egy már korábban „bukott” kapcsolatban bízni, ha abban szabadok és fejlődőképesek vagyunk, valamint össze tudjuk hangolni az egyéni jövőképeket.