* Sok kislány ábrándozik arról, hogy balerina lesz, táncos, aztán vannak azok a kislányok, akik valóban azok is lesznek. Például te.   

— Szerencsés környezetben nőttem fel, a családom járt táncelőadásokra, koncertekre, színházba, balettre, arról nem is beszélve, hogy akkoriban még nagyon minőségi kulturális programok voltak a tv-ben is. Lehetett miből inspirálódni és álmodozni gyerekként. Én 1979-ben születtem, s a ’80-as évek művészeti élete nagyon aktív volt Újvidéken. Ráadásul Zlatko Panić, a szüleim komája szóló-balett-táncos volt, néztük az előadásait a Szerb Nemzeti Színházban. Háromévesen láttam először A hattyúk tavát, melyben az a Zlatko, akinek korábban az ölében ültem, hirtelen hercegjelmezben táncolt a színpadon. Azt mondtam, én is ezt szeretném. Szerencsémre Újvidéken volt balettiskola, alap és közép is, így negyedikes koromtól kezdve kilenc évig oda jártam mindennap, sőt minden második szombaton is. Nagyon kell ezt szeretni, csak azok maradtak, akiknek mániájuk volt a tánc. Akik, mint én is, azt érezték, nem tudnak élni nélküle, tökéletesíteni akarják a lépéseket, mozdulatokat. Ebben van valami otthonos érzés, én a táncban érzem magam igazán önmagamnak.

Fotó: Diana Jenes

* Jó egy gyerek számára, hogy ennyire lefoglalja valami?

— Szerintem igen, mert szereti. Ha nem szereti, nem szabad erőltetni. Gyerekkorban egyébként semmit sem kellene erőltetni. Számomra jobb buli volt Csajkovszkijra táncolni, mint az utcán játszani a többi gyerekkel. Ez alkati kérdés, s itt inkább lelki alkatra gondolok. Nekem mindig inkább a szavak mögötti világ volt érdekes.

* Újvidék után Budapestre költöztél, s a táncművészeti egyetemre iratkoztál. Kellett egy kis környezetváltás?

— Újvidéken a Szerb Nemzeti Színház balettkara lett volna az opcióm, de akkoriban, azaz 1999-ben, a bombázások idején eléggé rosszul állt. Nem szerettem volna a karrierem egy félig sántikáló balettkarban és országban kezdeni. Pestre, a táncművészetire korábban is jártam nyári kurzusokra, jól éreztem ott magam, szerettem a tanárokat, a diákokat, a város lüktetését, otthon éreztem magam.

Fotó: Diana Jenes

* Milyen kurzusokra jártál?

— Én kipróbáltam minden létező táncstílust, és nem is csak kortársat, modernet vagy balettot. Munkát vállaltam az Oktogon Tánccentrumban, recepciós voltam, így minden órára bejárhattam ingyen. Az argentin tangótól kezdve a hastáncon át a szteppig mindent kipróbáltam.

* S a sokból végül kiválasztottad, ami neked leginkább fekszik?

— Így is mondhatjuk. Duda Éva kolléganőmet, aki akkor végzett koreográfus szakon, megkértem, segítsen megcsinálni a szólómat Lajkó Félix zenéjére. Megkoreografált, s ezt aztán elvitte saját vizsgájára is. Bemutattuk, ott volt Bozsik Yvette, aki ezután meghívott a társulatába. Akkoriban az a fajta világ, amelyet ő képviselt, nagyon illett a lelkemhez. Mindig jó zenékkel dolgozott, jó érzéke volt az irodalmi művekhez, több szinten is volt mélysége a munkájának, azt éreztem, lubickolok a kreativitásban. Sokat lehetett improvizálni, sokszor mi találtuk ki a szerepet, ő pedig izgalmas világokat hozott elénk. Nem is a táncstílus a fontos, hanem megtalálni azt a világot, amelybe bármilyen stílust be lehet vonni, amely illik egy-egy karakterhez, jelenethez, koreográfiához. A mai napig ezt gondolom, és így is dolgozom. Minden stílust, mely rám ragadt, szabadon használok, attól függően, mi képviseli legjobban a karaktert, melyet a rendező szeretne.

Fotó: Vörös Zsolt

* Mikor és miért váltottál a sokévnyi társulati létezés után?

— 2017-ben rengeteg munkánk volt, ami egy táncosnak nagyon jó, de én közben párhuzamosan végeztem a koreográfus alapszakot nappalin, és hihetetlen sűrű volt ez a három év, reggeltől estig tartó maratonfutás. Azt éreztem, kezdek kiégni, a nyár már nem tölt fel, attól is féltem, hogy lesérülök, így néhány évre Mallorcára költöztem, ahová előtte nyaranta jártam. Tánciskolákban tanítottam gyerekeket és felnőtteket. Jó döntés volt, mert visszatöltekeztem, s megéreztem, hogy egy váltókor kapujában vagyok, ami új kihívásokat hoz. Visszajöttem Pestre, elvégeztem a koreográfus mesterszakot is, s ekkor már egyértelmű volt számomra, hogy a koreografálást ugyanolyan szenvedéllyel tudom csinálni, mint a táncot.

* Mit szeretsz benne?

— Azt, ami a táncban is ott van, hogy a zene egy harmóniával teli, rendezett dolog, s nekem kell megtöltenem mozdulattal és élettel. Például amikor az Újvidéki Színházban a gyakornoki időszakomat töltöttem, s Urbán Andrással dolgoztam, aki a Nexxtet rendezte, elmondta, hogy egy-egy jelenetben mire van szüksége, mondjuk, egy gagyi, revüszerű számra, ott volt Antal Attila zenéje és a meder, melyet szabadon tölthettem fel a tánclépésekkel. Megvan a valahonnan valahová, de közte ott a szabadság.

Fotó: Jaksa Timea 

* Koreográfusként más színészekkel és más profi táncosokkal dolgozni. Hogyan kezeled az egyik, hogyan a másik csapatot?

— Mindig arra figyelek, kinek mi az erőssége. A táncosoknál az a jó, hogy ha megmutatok egy mozdulatot, nem kell leszámolni, a zenére maguktól ráteszik, nem kell magyaráznom. S ezt még ők maguk is színesítik, töltik, itt tehát tudok absztraktabb dolgokat is felfesteni a színpadra. Improvizálni is hagyom a táncost, ha már ráérzett az én világomra, s a karakter is elkezdett táncolni, élni magától. A színészekkel való munkában pedig az az izgalmas, hogy megadok mozdulatokat, ráteszem zenére, elmagyarázok mindent, s amikor jól begyakorolták, na akkor mutatkozik meg az a bizonyos extra színészi tulajdonság: elkezdik befesteni izgalmas karakterekkel a koreográfiát, ezzel egy pluszdimenziót adva neki. Lehet, hogy nem pontos minden lépés, de élvezem.

* A humor számodra fontos, sokat emlegeted. Miért lényeges elem a táncban a humor, egyáltalán hogyan lehet kivitelezni?

— Azt vettem észre, hogy a táncoskarrieremben is az hozott sikerélményt, amikor nevetett a közönség. S nem azért, mert vicces volt a jelenet, hanem mert valami olyasmit tettem hozzá, amitől egy kicsit abszurddá vált. Ezek finom dolgok, többnyire időzítés, tempó kérdése. A humornak, a nevetésnek van egy olyan rezgése, ahol az ember ki tud billenni szokásos állapotából, mellyel beült a színházba. A humorban ott a váratlanság. Nem azt csinálom, amit vártak, s ez mosolyt csal az arcukra.

* Improvizáció vagy kötött formák?

— Is-is. Vannak olyan momentumok, amelyekről azt gondolom, fontos, hogy megjelenjenek, de a köztes részeknél szoktam mondani a táncosnak, hogy ezt szépen vezesse át. Ha egy mozdulat vége az, hogy lefekszik, az legyen önazonos, ne azt érezze a közönség, hogy azért fekszik le, mert a koreográfus azt mondta neki, hanem mert elfáradt. Ezt a táncosra bízom.

Fotó: Jaksa Timea 

* Táncosként melyik produkció áll közel a szívedhez?

— Mindig a legutóbbi. (Nevet.) Tehát most éppen az újvidéki Művészeti Akadémia színész szakos egyetemistáival készített táncos-zenés est. Még mindig szívmelengető érzés rágondolni, milyen jó volt velük dolgozni, imádnivalók, szépen dolgoztunk, kreatívak voltunk. Szerintem a feladatok úgy jönnek az ember életébe, hogy valamiért éppen az talál meg, aminek meg kell találnia.

* S ez mi, ha a közeljövőt nézzük?

— Megint valami új, elkezdem ugyanis a cirkuszművészeti és kortárstánc-főiskola tanári mesterszakát. Egy ideje tanítok, de szeretném elmélyíteni a tudást, s adni neki egy hivatalos keretet. Most tehát két évig ide fogok járni, kíváncsian várom, milyen lesz. Ez újdonság, de mivel heti kétszer kell órákra járnom, marad időm koreografálni, táncolni is.

* Van olyan rendező, színház, akivel/amellyel szívesen dolgoznál?

— A sokszínűség izgat, ezt szoktam meg Bozsik Yvette-nél. Elsőre a Thália Színház ugrott be, szívesen koreografálnék ott. Jó volt együtt dolgozni Eperjes Károllyal a Romeo és Júlián, nagyon értettük egymást. Szóval jó lenne rátalálni egy rendezőre, akivel nagyon közös nevezőn vagyunk, s vele menni mindenhová, ahol éppen rendez. Majd meglátjuk, egyelőre még mindig a folyamatos fejlődés a legfontosabb számomra, szerintem egy alkotó, egy művész számára elengedhetetlen az igény a fejlődésre. A többi jön magától.