„Időnként vissza kell menni. Akkor is, ha túl sok az emlék, és akkor is, ha túl kevés” — bukkantam rá nemrégiben erre az idézetre. E-postaládám rejtekeiből pillogott rám. Valahonnan a mélyből, ahová előbb-utóbb a mindennapok őrült hajtásait igazolandó kiváltó okok is lekerülnek. A süllyesztőbe. Megboldogult édesapám szavaival élve: a maj’-ba, mely fogalmon egy olyan, a külvilágtól gondosan elzárt helyiség értendő, amely szinte mindenik, emberek által lakott építményben fellelhető. Merthogy a maj’-ba leginkább olyan dolgok kerülnek, amelyekre az illetőnek egy darabig ugyan semmi szüksége sincsen, viszont kidobni mégsem szeretné bármelyiket is közülük. Hiszen sohasem lehessen tudni, mikor lesz majd rájuk hirtelenében szükség! Régi füzetekre, kinőtt gyerekcipőkre, duncosüvegekre… vagy éppenséggel egy-egy frappáns idézetre a világhálóról.
Így aztán egykettőre megtelik az a bizonyos padlás. Gyakran olyannyira, hogy az a sok izé már-már a girinc-/dudacserepeket is emelgeti. S hogy mi is lehet igazából az a mindent helyettesítő szócska, vagyis az izé? Nos, erre ma sem tudom teljes bizonyossággal a választ. Mert bár időnként rákérdeztem ősömre, legfeljebb annyi választ kaptam tőle: hát az a hogyishívják, fiam! S ezzel leginkább vége is szakadt — rögtön, tüstént és iziben — minden további faggatolózkodásomnak. Lévén ekkor már jómagam is tisztán láttam, pontosan melyik szerszámot kell feladjam neki a kőművesállványra. Mert annyi biztos, hogy nem dísznek vitt magával időnként egy-két felvállalt belsőépítészeti mestermunkájához. „Figyelj és tanulj!” — szokta mondogatni. „Sohasem tudhatod, mikor lesz rá szükséged…” Mi tagadás, rengetegszer eszembe jutnak ezek a szavak. Apropó: szavak! Verbális kommunikációink alkotóelemei. Éltetnek, vigasztalnak, bátorítanak, de sajnos pusztítani, rombolni, ölni és öletni is képesek!
„Járj bíkível!” — köszönt rám sok-sok évvel ezelőtt egy biciklizős legényke a moldvai Lészpeden. Nem ismertük korábbról egymást. Legfeljebb annyira, hogy percekkel korábban a falujukba és iskolájukba látogató turistacsoportunk fogadására készített alkalmi műsorban magyar nyelven megszólaló diákok között ő is ott volt. Én pedig fotóztam és dokumentáltam. Újabb gyöngyszemeket ragadva ki ekképp a feledés homályából. Akkor is, és azóta is.
S leltem végül egy újabb tanácsot is. A túléléshez szükséges kezdőcsomagból: „Légy annyira őrült s meggyőző, hogy mások is megkívánják az általad népszerűsített kalandot!”
