A történelmet politikai eseménynek tartják, és békés időkben, mint amilyenekben szerencsénkre mi is élünk (már ha a fegyverek hallgatását, legalábbis a nyugati világban, békének lehet tekinteni), a kormányhatalom fordulatait tartjuk ilyen eseményeknek. A társadalom igen nagy része azonban csak hosszabb távon és csak kevésbé a maga köznapi életében érzékeli ezeket a változásokat. Hasonló helyzetben van az irodalom is, minthogy a politikai események csak igen messziről, és akkor is csak felületesen érintik és alakítják át az irodalomban végbemenő folyamatokat. A hazai politikai élet és a kormányzás négyévenkénti átrendeződése ezért igazból nem hagy nyomot a magyar irodalom életén és még kevésbé az alkotói munkán. Legfeljebb azok az írók érzékelik a politikai átalakulás következményeit, akik eleve a politika közvetlen vonzási körében helyezkednek el, és egy adott hatalmi szerkezettel kötötték össze saját tevékenységüket.
Az irodalom természetesen sohasem tanúsíthat közömbösséget az ország életével, a nemzet történelmével, a közélettel szemben. Nemcsak a magyar irodalom nagy történelmi hagyományai miatt, amelyek irodalmunk helyét mindig is a ,,stratégiai ágazatok', igaz, egy szellemi stratégia ágazatai között jelölték ki, hanem az irodalom létformája következtében is. Az irodalmat mint a nyelvi kifejezés és világteremtés művészetét nem lehet teljes mértékben elvonatkoztatni a nyelv egyéb feladataitól.
A nyelv ugyanis a gondolatok és érzelmek, a tapasztalatok és felismerések kifejezésének az eszköze, az emberek közötti kommunikációnak, a közösségi lét célirányos mozgásának és működésének a szervező rendszere is. Következésképp minden nyelvi aktusnak jelentéshordozó, üzenettovábbító szerepe van, és a művészi nyelvhasználat vagy nyelvteremtés sem kerülheti meg a nyelvnek azt a jelentésképző és üzeneteket továbbító tennivalóját és rendeltetését, amely egyszerűen az emberi beszéd mibenlétéből következik. Jelentés nélküli nyelv nem létezik, és rendre zátonyra futottak azok a szélsőséges avantgárd kísérletek, amelyek a ,,jelentés nélküli jel' létrehozását tűzték célnak maguk elé.
Nem először teszem szóvá, hogy tapasztalataim szerint a magyar irodalom az utóbbi évtizedben kissé eltávolodott a maga közéleti és közösségi szerepvállalásának a hagyományaitól. Nem volt ez egészen meglepő, sem természetellenes. Egyrészt a rendszerváltozás nagy történelmi élménye sokakat juttatott arra a meggyőződésre, hogy most már: a demokratikus berendezkedés keretei között, feleslegesnek lássák azt a közvetlen közéleti, sőt politikai szerepvállalást, amelyet irodalmunk folyamatosan tanúsított a pártállami uralom idején, ennek ellenzékeként. Másrészt a magyar irodalomban is teret nyertek azok a posztmodern elméleti és alkotói elképzelések, amelyek értelmében a műalkotást meg kell tisztítani minden olyan elemtől, amely, úgymond, magától az irodalmiságtól idegen. Vagyis a közéletiség, az erkölcs, a pedagógia, az ismeretterjesztés szempontjából, ezeknek a szöveg világában történő kifejezésétől.
Nem kívánok a posztmodern irodalommal és az ezt alátámasztó kritikai doktrínákkal vitába szállni, noha az a benyomásom, hogy a posztmodern elméletek követői alkalmanként szinte ugyanolyan kíméletlen doktrinérséggel fejtik ki nézeteiket, mint egykor a marxista ideológia irodalomkritikai alkalmazói és alkalmazottai. Nem kívánok vitába szállni, már csak azért sem, mert a nálunk posztmodern íróként elkönyvelt szerzők tekintélyes része (Esterházy Péterre, Nádas Péterre, Krasznahorkai Lászlóra, Tolnai Ottóra, Grendel Lajosra és másokra gondolok) egyáltalán nem közömbös az irodalom közéleti és erkölcsi feladatvállalásával szemben, ellenkezőleg, műveik kontextusában többnyire maguk is ilyen ,,irodalmon kívüli' nézőpontokat érvényesítenek, és hitelesen szólnak például a magyar társadalom vagy a magyar értelmiség közéleti konfliktusairól és tapasztalatairól, nemegyszer hitelesebben, mint azok, akik az irodalmat nemegyszer szándékosan és provokatív módon politikai, mi több, pártpolitikai szolgálatnak rendelik alá.
Azt azonban most is el kell mondanom, hogy az új, a legújabb magyar irodalom többnyire adósunk az úgynevezett ,,rendszerváltás' szellemi, erkölcsi és lelki folyamatainak s következményeinek hiteles epikai (vagy dráma) ábrázolásával és elemzésével. Arról, hogy ez a történelmi léptékű változás milyen következményekkel járt az emberi lélek belső világában, ma is inkább a költészet adott jelzéseket. Például Juhász Ferenc, Somlyó György, Ágh István, a már nem élő Orbán Ottó, az erdélyi Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár és Kovács András Ferenc, a felvidéki Tőzsér Árpád és Cselényi László, a vajdasági Tolnai Ottó és Tari István verseire gondolok.
Mindenképp üdvös és hasznos (mármint az ország számára hasznos) volna, ha irodalmunk nagyobb érdeklődéssel és szellemi bátorsággal figyelne a magyar valóság változásaira. Ahogy tette ezt annak idején Illyés Gyula, Németh László, Tamási Áron, Veres Péter, Déry Tibor, Örkény István és Mándy Iván, vagy azok a náluk fiatalabbak, így Galgóczi Erzsébet, Bertha Bulcsú, akik időközben szintén eltávoztak az élők közül. Valóban, találkozunk-e manapság irodalmunkban azzal a szociális és erkölcsi felelősségtudattal és helytállással, amely, mondjuk, A falu jegyzőjét író Eötvös Józseftől a Rokonok leleplező kritikáját megszólaltató Móricz Zsigmondig, az Új Zrínyiász Mikszáth Kálmánjától a Bűn Németh Lászlójáig olyan mélyreható ítéletet mondana a jelen magyar társadalmában tapasztalható visszásságokról? Amely hangot adna annak az írói elégedetlenségnek és lázadásnak, amely mindig is hatékonyabban mozgatta meg az emberek igazságérzetét, mint bármiféle politikai szónoklat és publicisztikai számvetés?
A magyar irodalom mintha túlságosan is komolyan vette volna azt a több oldalról is kapott figyelmeztetést, miszerint a ,,rendszerváltozás' után már nincs szükség arra, hogy az írók a társadalom ügyes-bajos dolgaival foglalkozzanak a zajlásnak indult közéletből, ezért ideje visszatérni az alkotóműhely zártabb világába. Hosszú évek, egy egész korszak társadalmi felelősségvállalása és politikai küzdelmei után maga az írótársadalom (vagy ennek nagyobb része) is úgy látta, hogy elérkezett a békésebb, ,,apolitikus' alkotó munka ideje. Ezt a visszavonulást készítette elő a posztmodern irodalmi fordulat is, amelynek szellemisége mitől sem irtózott inkább, mint attól a hagyományos közéletiségtől és folyamatos szerepvállalástól (hogy ne mondjam: izgatottságtól), amely mindig is a magyar (és a többi kelet-közép-európai) irodalom ismertetőjegye volt. De visszavonulást tanácsolt a politika (a politikai elit) is, talán nem is egészen önzetlenül, mintha zavarta volna, hogy az irodalmárok szüntelenül és mindenbe belekotnyeleskedjenek.
Így irodalmunkban valóban fordulat ment végbe: minden korábbi korszakhoz képest megnövekedett a magánéleti érdeklődés, a nyelvvel és a műfajokkal folytatott játékok. Holott a magyar történelem korábbi korszakiban szinte mindig a szépirodalom, elsősorban az elbeszélő irodalom adott hiteles képet az ország, a nemzet, a társadalom állapotáról: törekvéseiről és gondjairól.
A jelenben viszonylag kevés olyan írói alkotást tudunk említeni, amely ennek a hagyományos feladatnak eleget kívánt volna tenni. Nincs igazán hiteles irodalmi képünk az elmúlt évtized hazai (és közép-európai) társadalmi, politikai, kulturális változásairól, de visszatekintő módon alig van ilyen képünk olyan korszakos történelmi eseményekről, mint milyen az 1956-os magyar forradalom vagy a nyolcvanas éveknek az a csendesebb átalakulása, amely végül a rendszerváltozáshoz elvezetett. Kitüntetett módon gondolok az ötvenhatos forradalomra, amelynek hamarosan fél évszázados évfordulóját ünnepeljük, ugyanakkor meg kell állapítanunk, hogy 1956 szépirodalmi ábrázolásának leginkább hiteles és nagyszabású példái (így Déry Tibor, Rónay György, Karinthy Ferenc, Szakonyi Károly, Nádas Péter művei) még az 1989-et megelőző korszakhoz fűződnek, és az utóbbi másfél évtizedben szinte alig született a magyar forradalmat bemutató elbeszélő alkotás. Holott ma minden cenzurális kötöttség nélkül lehetne beszámolni a távolabbi és a közelebbi múlt eseményeiről. Mindezzel összefügg az is, hogy szinte kimentek a divatból a mögöttünk lévő korszaknak azok az írói, akik elsőrendűen érdeklődtek a társadalmi valóság mozgása iránt. Mondjak neveket? Például Illyés Gyulára, Németh Lászlóra, Déry Tiborra, Karinthy Ferencre, Cseres Tiborra gondolok.
Holott a szépirodalomnak ma is igen fontos szerepe volna a szemünk láttára kialakult társadalmi, erkölcsi és lelki konfliktusok megmutatásában és mentális feldolgozásában: a társadalom politikai és lelki egészségének védelmében, esetleg helyreállításában. A magyar társadalmat mentális tekintetben ma betegségek gyötrik, ezek orvoslását valószínűleg jobban szolgálná a konfliktusainak ábrázolására és feloldására törekvő szépirodalom, mint a mindig indulatos (és gyakran a politikai szélsőségeknek talajt készítő) vezércikkek és szónoklatok.
Igaz, vannak jelei annak, hogy irodalmunkban valamiféle egyensúlyi helyzet kezd kialakulni a ,,klasszikus modernség' korábbi hagyományai és az avantgárd és posztmodern ,,szövegirodalom' szemiotikai jellegű kísérletei között. Ebben a tekintetben mintha változóban volna a helyzet a kilencvenes évek közepének irodalmi törekvéseihez képest. A posztmodern irodalom erős kihívásai közepette is lassanként megérlelődik az a meggyőződés, hogy az irodalmi alkotásnak lehetőleg egy szélesebb körű közönséghez kell szólnia, és nemcsak néhány vájt fülű szakmabelit kell elérnie. Mindez arra utal, hogy a magyar irodalom továbbra is igényt tart annak a hagyományosabb közösségi szerepnek a betöltésére, amelynek értelmében egy társadalom etikai rendszerének a normáit kell rögzítenie, a hiteles szellemi stratégiákat kell megalapoznia.