A népes sereg birtokába veszi az év nagyobb részében üresen álló művelődési otthont, a szemben lévő táborházat és az udvart, ahol színes gombamód „bújnak ki a földből” a sátrak. Aztán egész nap, sőt még este is szól a muzsika... Így volt ez július második hetében is a csókai Móra Ferenc Magyar Művelődési Egyesület 15. gyermeknéptánc-táborában.

A 6—16 éves korosztályhoz tartozó résztvevők Szabadkáról, Kelebiáról, Királyhalmáról, Hajdújárásról, Csókáról, Újvidékről, Törökkanizsáról, Zentáról érkeztek, és először a szerémségi Maradékról és a magyarországi Budakalászról is voltak részvevők. Az utóbbi helységből a Lenvirág népi táncegyüttes Palánta csoportja vendégeskedett a kis faluban az oktatójuk és két anyuka kíséretében.

A kezdők rábaközi táncokat és játékokat tanultak Brezovszki Roland és Brezovszki Tamara irányításával, a középső csoportnak Vörös Árpád és Pukli Gabriella oktatta a felcsíki táncokat, a haladók viszont a mezőségi lépéseit sajátították el Gazsó Tibor—Somi és Varga Viola felügyeletével. A felsorolt tájegységek dalainak világába Vas Brezovszki Tímea avatta be a gyerekeket, a „tanagyag”-ot tartalmazó kis füzetet, mint minden évben, ezúttal is Vas Endre állította össze. Akik a hangszerekhez vonzódnak jobban, azok citerán, hegedűn, brácsán és bőgőn gyakorolhattak, és volt kézművesfoglalkozás is Dimény Ibolya (gyöngyfűzés) és Fodor Valéria (nemezelés) szakmai segítségével.
Az MNT által is kiemelt fontosságúnak nyilvánított rendezvényt a magyarországi Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. és a csókai önkormányzat támogatta.  

Kiss Tóth Erikát, a Móra Ferenc MME elnökét arról kérdeztem: miben rejlik a tábor népszerűsége, hogyan tudnak a programjukkal évről évre több mint száz gyermeket „idecsábítani”?

— Itt olyan szoros baráti kapcsolatok alakulnak ki, hogy ezért sokan éveken át visszajárnak. A fiatalok azonos érdeklődésűek, hiszen mindnyájukat a néptánc, a népzene, a népi hagyományok megismerése vonzza. Azt hiszem, a környezet is ideális, hiszen a település mindentől távol van. Nincs internetkávézó, diszkó, bevásárlóközpont, van viszont csend, nyugalom, friss levegő. Azt is mondhatnám, hogy csak mi vagyunk itt egymásnak. Igazi közösségé kovácsolódunk ez alatt az egy hét alatt. El sem hinnék a kívülállók, hogy a számítógéphez szokott gyermekek még a mobiltelefonjuk használatáról is megfeledkeznek. A Facebookot inkább mi, felnőttek használjuk, mindennap feltöltjük ugyanis a táborban készült fotókat, hogy a szülők figyelemmel kísérhessék a csemetéik tevékenységét.

Az elmúlt két évben sikerült megújítani a tábor épületét, rendes WC-ink és zuhanyozóink vannak, és az oktatók elszállásolásán is javítottunk. Az idén erre a célra nem tudtunk pénzt szerezni, de terveink továbbra is vannak. Kellene például egy nagyobb csűr, ahol a kézművesfoglalkozásokat, táncoktatásokat tarthatnánk, mert minden évben a Vöröskereszttől kapjuk el a sátrakat. Ha építkezünk, természetesen ügyelnünk kell arra, hogy ne változtassuk meg a környezetet, ne rontsuk el a falu sajátos hangulatát — itt még a tehéncsorda reggeli ki- és esti bevonulása is figyelemmel kísérhető. Most már a lakosság is megszokta a jelenlétünket. Az első években még berzenkedtek, hangosnak találták a zenét, mostanában viszont már azt látjuk, hogy az idős nénik és bácsik esténként itt, a kerítésen kívül ülnek és hallgatják a muzsikát, figyelik a táncot. Azt mondják, szeretik nézni a sok gyereket, hiszen a faluban alig van már. 

Miközben Erikával beszélgettünk, a mellettem ülő Czigler Zsófia gyöngyfűzéssel foglalatoskodott. Később elmondta: ő az egyik anyuka, aki elkísérte a tizenhét magyarországi gyermeket. Pukli Gabriella, a csoport oktatója ajánlotta ezt a lehetőséget, és szívesen elfogadták. Még soha nem jártak Vajdaságban, sőt ilyen táborban sem. Érdekesnek tartják a sátorozást, és gyorsan megszokták a hangulatot. Mint megtudtam, mindennel nagyon elégedettek, és egyáltalán nem bánták meg, hogy vállalkoztak erre a „kalandra”.