Négyéves koromban voltam először szerelmes. Oly erősen élt bennem ez a megmagyarázhatatlanul csodálatos érzés, hogy magam is megilletődtem. A szívem és a lelkem reszketett belé, ahogyan ott állt a pálya szélén a hatéves „nagyfiú”, a hódolatom tárgya. Halálosan szerelmes lettem. Igen, négyévesen...
Múltak az évek, szerelmek jöttek-mentek, de egyik sem volt fogható ahhoz az elsőhöz. Mindegyik más volt, mindegyik rendkívüli volt, de egyik sem az első, a mindent elsöprő, a felemelő, az addig ismeretlen érzést megmutató, a csalogató, majd a szép csendben, minden előjel nélkül köddé foszló...
Azt mondják, a bolondnak és a szerelmesnek mindent el kell nézni, merthogy a szerelmi bódulat nagyon hasonlít az elmeháborodottsághoz. Igen, ezzel magam is egyetértek. De vajon milyen lenne a szerelem, ha nem „őrülnénk” bele minden egyes pillanatába, ha nem veszítenénk el a józan ítélőképességünket? Vagy ha nem repdesnének pillangók a gyomrunkban, nem rezzenne össze az egész lényünk a szeretett ember neve hallatán? Vajon lenne-e egyáltalán értelme ennek a nemes érzésnek?
Az ember abban (is) különbözik az állattól, hogy vannak érzései, a többi közt képes szerelembe esni. Mégis, amikor hatalmába keríti ez a csodálatos, ám néha igen kegyetlen érzés, sebezhetővé válik. Igen, a szerelem egyszerre ad önbizalmat, tesz kiszolgáltatottá, és fájdalmas. Mert amilyen magasra emel, oly könnyen le is ejthet.
A tudósok szerint a szerelem érzéséért felelős hormonok legfeljebb másfél-két évig aktívak. Aztán eltűnnek a szervezetünkből, és a szerelem érzése vagy elmúlik, vagy szeretetté, megbecsüléssé, ragaszkodássá változik. Egyetlen szerelem sem tart sokáig. Kár. Milyen jó lenne állandóan szerelmesnek lenni, hinni, hogy ez az érzés minden nehézségen átsegít! Mert a szerelem másik sajátossága, hogy az embert erőssé, kitartóvá, önfeláldozóvá és önzetlenné teszi. Ezeknek az emberi tulajdonságoknak pedig bizony egész életünk folyamán hasznát tudnánk venni...
Azt mondják, a szerelem kortól független, időtlen és idétlen is egyúttal. Bohócnak áll, ki szerelmes lesz, elsősorban önmaga szórakoztatására. Maga a boldogság érzése az, ami szebbé, jobbá teszi a mindennapjainkat, és emeli mennyei magasságokba a szerelmünk tárgyát, a másik embert.
Ne utasítsuk el hát a szerelmet, vállaljuk bátran a bohóc szerepét, hogy a világ ezáltal is szebb és jobb legyen!
Boldog Bálint-napot kívánok minden kedves olvasónknak!
