Végül is mindegy, meddig tart a tél, ezen senki nem bosszankodik, csak reggel, ha semmi fény nem kúszik a kávéscsésze felé, vagy hirtelen hózápor kerekedik és meg kell tisztítani a járdát. Napközben lényegtelen. De este nem mindegy. Olyankor rázuhan az emberre a másnapi hideg. És valami jó könyv kell, kellemes könyv kell.
Toporogni mezítlábasan a könyvespolc előtt, ez a február. Kicsit duzzogva, hogy nincs olyan könyv. Most is ez történt, már nagyon untam magam, finnyáskodtam, kinéztem a redőny résein, esőcseppek fagytak az esti fénybe.
Hirtelen ötlet volt, inkább a talpam fázott, mint amennyire meggyőződés volt, hogy Gion Nándor Mit jelent a tök alsó című kötetét vettem elő. Novellák a hagyatékból.
Mondhatnám, különös izgalommal lapoztam fel a kötetet, de ez egyáltalán nem volna igaz, s bizonyos írások ereje az őszinteség és nem a hitelesség, az utóbbit hagyjuk a szépirodalomra. Ez a szöveg az őszinteség irányába kíván alakulni.
Vagyis nem volt bennem különös izgalom, hiszen ismertem is a novellákat, legalábbis egy részüket, meg nem is hittem abban, hogy átlényegíti a másnapi hideget. Arra pedig egyáltalán nem gondoltam, hogy kellemes könyv volna Gioné. Nem úgy ismerjük.
És nem is volt olyan.
Mégsem tudtam letenni. Mellbevágó és hirtelen élmény volt, éppen olyan, mint a mozdulat, amelyikkel lekaptam a polcról.
De miért?
Nincs erre jó és pontos válaszom, meg nem is gondolom, hogy kellene lennie. Olvasmányélményről beszélek és a múlni nem akaró télről, arról a kicsiny manőverről beszélek, ami ahhoz kell, hogy felkészülhessek a másnapra, lelki manőver, oldalazás.
Viszont Gion erre nem alkalmas olvasmány, általa aztán nem lehet taktikázni, apró fodrozásokkal olvasni szövegeit. Éppen ellenkezőleg.
És ez a furcsa!
Mégis éppen annyira februári könyv, amennyire nem az. Beszippant, emlékezésre, szembenézésre kényszerít, felém sodorja az elmúlt háborús éveket, felforgatja a nem lerendezettet, de távolodót.
Miben más a Mit jelent a tök alsó?
Arra jutottam, hogy egyszerű és kíméletlen szembenézésétől. Az író szikár fegyelmezettségétől, ami nem engedi le sem az elbeszélőt sem az olvasót arról a pontos történetről, ami csakis a miénk. Nem beszél mellé, nem sajnálkozik, közöl.
Mintha csak egy szem volna, amelyik rögzítette a saját és mások életét, és semmi nem kényszeríti arra, hogy kamuzva beszéljen mindarról, ami felforgatta. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a közeli, közelítő halál tette ezeket a novellákat ilyenné. Gion mindig is kíméletlenül tudott írni. Ebben a könyvben ennél is tovább ment. Együttérző szenvtelenséggel írt, ami oxymoron, látszólagos ellentmondás, tehát igaz is lehet. Nem kíméli sem önmagát, sem a hőseit, sem balkáni világunkat, sem az anyaországot. Sem a saját múltját, sem a hősei jövőjét.
Eszembe juttatta az öreg, nagyon öreg Herceg Jánost. Pontosabban a bekecsét. Ha volt neki. Szerintem igen. Ezt nagyon az irodalmunknak érzem. A hercegi bekecset meg a gioni szikárságot.
És ez a februári időjárásban nagy dolog. Hirtelen tisztaság a zsíros foltok, elkent maszatok között.
A könyv címoldalán Gion Nándor zakóban támasztja az állát. Kicsit tészta arc, éles választék, és olyan tekintet, amitől nem könnyű szabadulni. Ahogyan az élettől sem könnyű, ahogyan a félelmektől sem könnyű. Ezért olvasunk.