Az 1968-ban megalakított Hungarológiai Intézet felszámolása a múlt század hetvenes éveinek végén megfosztotta a vajdasági magyar tudományosságot attól, hogy a megkezdett irodalmi, nyelvészeti, néprajzi és művelődéstörténeti kutatásokat továbbra is intézményes keretek között végezhesse. Márpedig tervszerű kutatások nélkül igen nehéz releváns és sikeres tudományos tevékenységet folytatni, különösen egy nemzeti közösség viszonylatában, amikor is a nemzeti identitás kérdéskörének a megválaszolása a tét. A jövőkép-kialakítás ilyen esetben ellehetetlenül, hiszen a jelen megértése nagymértékben függ a múlt ismeretétől, s csak a kettő együttlátása/együttláttatása biztosíthatja a megmaradás feltételeit. Az Intézet épp akkor szűnt meg, amikor a múltfeltárást a jelennek a mindenekelőtt társadalmi/szociológiai kivizsgálása követhette volna annak érdekében, hogy a vajdasági magyarság végre eljuthasson ahhoz a ponthoz, amely lehetővé teszi számára azt, hogy önismeretében továbbléphessen és felülemelkedhessen a behatárolt, regionális tudatszinten.
A mindenre kiterjedő, különböző társadalmi jelenségeket vizsgáló tudományosság a hatékonyságot illetően csak intézményes keretek között realizálható. Az elkövetkezőkben tehát valóban mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy - mind a múltban, mind pedig a jelenben történtek elemzése és megértése végett - egy tervszerű tudományos kutatásokat biztosító intézmény létrejöhessen. Minderről azért szólok, mert számtalan jól képzett és tudományos kutatásokkal is foglalkozó szakembere van a vajdasági magyarságnak, de eredményeiket sok esetben nem ismeri a célközönség sem, minek következtében aktív hatóerőből tudománytörténeti jegyzetté degradálódik a munkájuk.
A múltkutatásnak is nagy adósságai vannak, mint ahogyan a néprajzi kutatások terén is sok még a tennivaló. Éppen ezért tartjuk jelentősnek azokat a kiadványokat, amelyek sokszínű népi hagyományaink egy-egy szegmensét veszik számba, hiszen nem győzöm hangsúlyozni, hogy a gyökerek ismerete nélkül nem működhet a jövő felé mutató, jövőépítő létmegtartó erő sem. Az elmúlt évszázadokban a mindenkori gyarmatosítók jól tudták ezt, s éppen ezért legnagyobb bűnükként a különféle népi kultúrák megsemmisítése róható fel. Egy nép kultúrája ugyanis a nép lelkületének, azaz önnön valójának letéteményese, s ha megőrzéséről lemond, az egyenlő lesz a kihalással. Ez az oka annak, hogy minden könyvre, amely a vajdasági magyarság népi hagyományaival foglalkozik, értékmentésként tekintek.
Szellemi örömöt okozott nekem Beszédes Valéria Hol volt... című tanulmánykötete, melyet a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet jelentetett meg 2011-ben. A jeles néprajzkutató és műemlékvédő szól hozzánk ebben a kiadványban. Mi idősebbek még emlékezünk pl. a gazdag bácskai tanyavilágra, mikor télen több héten át méteres hó tartott volna fogságban bennünket, ha lettek volna szánkóink, melyeket piaci napokon szabad volt hozzákötni a szállásokról érkező lovas szánkókhoz. A nyári hónapokban mi, városi gyerekek a tanyavilág látogatóiként kiélvezhettük a természet áldásos közelségét. Megérezhettük a fű selymességét, megtapasztalhattuk a mezei virágok illatát és szépségét, s a fák enyhet adó hűvösségét, meg az állatvilág szelídségét, a ma ''divatos” betegségek - lásd a különféle allergiákat - pedig messze elkerültek bennünket.
Ezért is olvastam nagy érdeklődéssel a tanyavilágra vonatkozó írásokat. Az ún. parasztbarokk jelenségeit számba vevő szövegek tudatosíthatják bennünk a 18. században létrejött településeinkkel kapcsolatos tudnivalókat. Megnyugtatóan hatottak rám azok a sorok, amelyek falvaink jelenlegi állapotát felmérve állítják: ,,Falvainkban a teleknek is többé-kevésbé megvan a régi rendje: a tisztaudvar a virágoskerttel, ezt követi a gazdasági udvar, ennek a végében van a veteményes...” Egy kis identitásmegőrző állandóság ebben a gyorsan változó világban!
A szent kutak, kegyhelyek világáról is szólnak Beszédes Valéria írásai. Így, a tavasz meg a húsvéti ünnepek közeledtével talán jó tudni, hogy szép idő esetén merre vegyük az irányt egy-egy kirándulás erejéig, hogy ráhangolódjunk a közelgő ünnepre.
De nem ártana odafigyelni a műemlékvédő meglátásaira sem. Igen sok még a tennivaló!