Az elmúlt évben dr. Jung Károlyt, az újvidéki Magyar Tanszék tanárát, néprajzkutatót, több évtizedes magas színvonalú kutatói munkásságáért Szenteleky Kornél Irodalmi Díjjal tüntették ki, az év végén pedig Magyarországon vehette át a Györffy István Néprajzi Egyesületnek A magyar népi kultúra kutatásáért elnevezésű emlékérmét. Számított-e ezekre az elismerésekre, és mit jelentenek az Ön számára? -- kérdeztük a tanár urat.
- Jobb, ha errefelé az ember semmiféle elismerésre nem számít, habár azt is előre lehet tudni, hogy honnan, miféle ,,elismerés” veszélye nem fenyegeti. Vannak itteni ,,elismerések”, amelyeket messzire elkerülnék. Éppen mostanában döbbentem rá, hogy vannak emberek és intézmények, akik, illetve amelyek számára a szakmai és tudományos munkálkodásom nem közömbös. Legyen szabad ezen a helyen elmondanom, hogy az elmúlt bő egy esztendő során két hazai és két anyaországi intézmény vélte jónak három évtizedes folklorisztikai tevékenységem elismerését. Tűnjék akár ízléstelenségnek is, mégis felsorolom őket, hisz ezek között olyan is van, amelynek a híre el sem jutott az újságolvasókhoz. 2003 decemberében vettem át a hazai Kiss Lajos Néprajzi Társaság Kiss Lajos-emlékérmét. Ennek híre egy hónap múlva került nyilvánosságra, jól elrejtve, s úgy mellékesen. 2004 májusában az ELTE BTK Néprajzi Tanszékének (Budapest) 70. évfordulója alkalmából az egyetem rektora oklevelet adományozott számomra. Ez olvasható rajta: Az Egyetem és Néprajzi Intézet érdekében kifejtett tevékenységéért. Ilyen oklevelet szerte Európában tíz magyar néprajzkutató vehetett át. Ennek híre sem volt fontos az itteni sajtóban. A Szenteleky Kornél Irodalmi Díjról tudni lehet, hisz azt aligha lehetett volna kikerülni. A Györffy István Néprajzi Egyesület (Magyarország) Györffy portréjával díszített emlékérme, A magyar népi kultúra kutatásáért, amelyet rajtam kívül halála előtt Penavin Olga érdemelt még ki nálunk, megfelelő szájbarágással került csak az itteni olvasó elé. Mindezt azért összegeztem ezen a helyen, hogy leírva is meglegyen valahol, bár úgy vélem, s egészséges borúlátásom is azt súgja, hogy ,,hírünk a hazában” és a ,,hírünk a világban” eseményeinek hírértéke errefelé sajátos pályákon bolyong. Ami végtére is hatvan év múltán nem lehet közömbös számomra, az az, hogy folkorisztikai és néprajzi komparatisztikai tevékenységem eredményei a hozzáértők számára - mint ezek az elismerések aláhúzhatják - mégsem mellőzhetőek. Ezek után az ember tiszta szívből örülhet?
* Több évtizede foglalkozik néprajzkutatással, és egybevető magyar folklorisztikai tanulmányokat is ír. Legutóbbi kötete az Elbeszélés és éneklés. Hogyan jellemezné ezt a művet?
- Ez a munka sorrendben a tizedik néprajzi könyvem, s egyben a hatodik folklorisztikai és komparatisztikai tanulmánykötetem. Az általam válogatott, szerkesztett, vagy sajtó alá rendezett folklorisztikai műveket most nem említem. Ezekből is akad szép számmal. Az Elbeszélés és éneklés, miként a címe is utalhat rá, a népi próza és népi lírai műfajcsoport bizonyos kérdéseivel kapcsolatos tanulmányokat tartalmazza. A bennük vizsgált folklóranyag délvidéki, magyar és egyetemes magyar érdekű, de szó van bennük délszláv eredetű, ám magyar vonatkozású prózaepikáról és líráról is. Valamennyi dolgozat a legutóbbi időben írt munkáim közé tartozik, tehát utalhat arra, hogy mi is érdekel. E dolgozatok bizonyos régi magyar irodalmi problémákat is taglalnak.
* Elsősorban a vajdasági népi kultúrával foglalkozik. Élnek-e még vidékünkön néphagyományok? Merészség-e feltételezni, hogy néhány év múlva a népszokásokat, népköltészeti alkotásokat már csak könyvekből, tanulmányokból és egyéb dokumentumokból ismerhetjük meg?
- Néphagyományok vidékünkön is élnek még, ezt bizonyítani is lehet. Sok minden függ persze attól, hogy a néphagyomány fogalmát hogyan határozzuk meg. A népszokások napjainkra már átalakultak, de újak is létrejöttek. Ami a népköltészeti alkotásokat illeti, azokról tudni kell, hogy már nem azt a szerepet töltik be a közösségben, mint egykoron. Ennek ellenére a közelmúltban is éltek errefelé itt felejtett mesefák, akiknek a repertoárját két szabadkai néprajzkutató is dokumentálta, ezek olvashatóak, vagy rövidesen olvashatók lesznek. Magam is pár éve döbbenetesen archaikus táltosmondákat vehettem szalagra a Bánságban. Az élő néphagyomány in floribus állapotáról beszélni azonban már illúzió. Menteni kellene még a menthetőt, tehát gyűjteni kellene még a nagy emlékezetű idősektől. Kéziratos és nyomtatott források is még sok meglepetést tartogatnak a kutató számára. A hagyomány adatainak dokumentálása sok tennivalót jelent még számunkra.
* Milyen kapcsolatai vannak a magyarországi néprajzkutatással és a magyar néprajzkutatókkal?
- Ezek a kapcsolatok jók, főleg a kollégákkal, intézményi vonatkozásban, voltak jobbak is. A balkáni törzsi háborúk előtt, az 1990-es évek elejéig, a Magyar Tanszéknek (és elődjének) kitűnő munkakapcsolatai voltak a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetével. Váltakozó újvidéki és pesti helyszínnel rendeztünk A hagyomány továbbélésének lehetőségei címmel magyar-jugoszláv folklórkonferenciát. Ezeknek a konferenciáknak az előadásai megjelentek vagy nálunk, vagy a pesti partner kiadványaiban. A magyar néprajzkutatás számos kitűnősége adott elő ezeken a konferenciákon, a hazai magyar kutatók és amatőrök mellett néhány jeles szerb és horvát néprajzkutató is a meghívottak között szerepelt. Mindez azonban a múlté. Úgy tűnik, ez az együttműködés számos okból kifolyólag ma már nem folytatható, és nem is folytatódik. A tanácskozás-sorozat itteni állomásainak szervezését magam vállaltam, tehát igen jó szakmai és kollegiális kapcsolatokat építhettem ki számos anyaországi és hazai szakemberrel. Ezeknek egy része ma is működik, bár az elmúlt évtized alatt sok minden megváltozott, átalakult. Sokan nyugállományba vonultak a magam nemzedékéből. Ösztöndíjasként négy esztendeig délszláv folklórt taníthattam a Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékén, de tanítottam ott korábban is. Voltam meghívott előadója az ELTE BTK Folklór Tanszékének is. Rendszeres meghívásaim vannak magyarországi néprajzi konferenciákra, ezeknek egy részén részt is veszek. Tanulmányaim, cikkeim megjelennek a legfontosabb néprajzi folyóiratokban, az Ethnographiában és a Néprajzi látóhatárban, valamint az Ethnikában is. Folklorisztikai munkáim eljutnak a magyar könyvpiacra, s megfelelő nagy késéssel ismertetésre is kerülnek. Ebben a vonatkozásban tehát panaszra nem lehet okom. Ha szabad fennhéjázó módon fogalmaznom: a szakma befogadott.
* Nemcsak néprajzkutató, hanem költő is. 2002-ben jelent meg a Mogorva Héphaisztosz című verseskötete, amely némely vélemények szerint az 1991-ben megjelent Barbaricummal dialogizál arról, hogy a barbár liturgiát felváltja a mitológiai, a vallásos beszédmód. A verseknek lesz-e folytatásuk, készül-e újabb verseskötet?
- Hogy a Mogorva Héphaisztosz című verseskötet költői beszédmódjára mi jellemző, azt a kötet megjelenése után irodalomértés és -interpretáció, irodalompolitikai elkötelezettség, valamint irodalomelméleti jártasság tekintetében több egymástól eléggé eltérő kritikus vélte jónak körüljárni. E kritikák némelyike dolgozatnyi terjedelmű. Mindegyikőjük olvasata, a maga módján akár elfogadhatónak is tekinthető, hisz ők a versbeszéd alakzatait faggatták, nem pedig a költői mögöttes nyelvbe kódolt (vélt) megvalósulásait. E kritikai szövegek a kötet egészét vagy egyes ciklusait gyakorlatilag égbe emelték, ez azonban, mint várható volt, nem hatott meg senkit, sem olvasókat, sem könyvbemutató-szervezőket, de másokat sem. Egyetlen szabadkai könyvbemutatót érdemelt a kötet, köszönet a szervező irodalomértőknek, s a kivezényelt, fáradt középiskolásoknak. Mint várható volt, a szabadkai magyar irodalom többi jelesének a kötet nem keltette fel az érdeklődését. Aztán, mint errefelé törvényszerű: szépen elfelejtődött; belepte a por. Hogy az egyetemes magyar irodalom nem vette észre, azon nincs mit csodálkozni. Eddig sem vették észre könyveinket, ezután sem fogják. Mi nem vagyunk tagjai az ottani irodalmi, véd- és dacszövetségnek, hogy eléggé finoman fogalmazzak. A számos magyar nyelvű irodalom közül mi csak egy vagyunk. A Mogorva Héphaisztosz kötet verseinek nem lesz folytatása. E versszöveg által megszólítottakról leperegtek a szavak. Ma már ,,költészet” fedőnéven, mint azt a könyvek és folyóiratok bizonyítják, szinte minden szövegkonstrukció eladható. A nevem alatt egykor alkotó költő ebben a megélhetési és az olvasóból hülyét faragó tragikomédiában nem kíván részt venni. Ha értelme nincs, az adó beszünteti műsorát. Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő, hogy Cs. Szabót parafraziáljam.
* Mi foglalkoztatja most? Mik a tervei erre az évre?
- Rengeteg szakmai kérdés foglalkoztat. Elsősorban a szakmai naprakészség dolgában akarok tovább haladni, tornyosulnak körülöttem a friss művek. Szeretnék továbbá megírni egy sereg folklorisztikai és komparatisztikai dolgozatot. Ehhez ott sorakoznak előkészített jegyzeteim, iratgyűjtőim. Most fejeztem be egy hosszú, legalább háromívnyi dolgozatot a könnyeket ontó és verejtékező Mária-kegyképekről, illetve ezek magyar-délszláv egybevető vonatkozásairól. Rengeteg eddig nem ismert adattal, vonatkozással. Ezután további bibliográfiai adatokat teszek közzé Bálint Sándor munkásságának recepciójához, azután a harangok beszéde kérdés második dolgozatát fogalmazom meg, később a nagyszentmiklósi kincs újabb irodalma fog lekötni. Nem folytatom tovább. Majd amit lehet, elvégezzük, a magunk és az Úr nagyobb dicsőségére.