home 2024. március 29., Auguszta napja
Online előfizetés
Hogyan legyünk jobb emberek?
Pap Ágota pszichológus
2019.08.21.
LXXIV. évf. 33. szám
Hogyan legyünk jobb emberek?

Ezúttal egy kissé rendhagyó módon szólok az olvasókhoz, hiszen az emberség, a jó emberré válás folyamatát tárgyalom — úgy, hogy közben magam is tanulom.

Közhelyesnek tűnik majd az egész, és ha azzal az érzéssel fejezik be a cikk olvasását, hogy de hiszen, ezt magam is tudom, és éppen így cselekszem, akkor az remek, hiszen önök akkor elég jó emberek, akiknek helyén van az értékrendjük! Ebben az esetben ez egy amolyan emlékeztető, tudatosító írásként fogható fel.

Előre is elnézést kérek a talán okoskodó stílusért. Jól tudom, hogy nem én vagyok a dalai láma, mégis, kérem, fontolják meg mindazt, amiről itt most szó esik — még akkor is, ha a jóság fogalma ennél mélyebb filozófiai gondolkodást igényel. És most a tízparancsolattal sem szeretnék előhozakodni. (Ha kedvelik a filmeket, akkor ajánlani tudom Az ifjú pápa című sorozatot.) És bizony, a különbözőségünk ellenére a moralitásunk nagyon fontos — állítja Dolly Chugh társadalomtudós, akinek kutatási területe a jó ember pszichológiája —, hiszen ha a „jóemberségünket” bárki megkérdőjelezi bennünk, azonnal védekező álláspontba helyezkedünk.

Sokszor hallani manapság azt a kritikát a szülők felé, mekkora hátrány, hogy tisztességesnek neveltek bennünket ebben az erkölcstelen világban. Talán a keresztényi lelkületem vagy csak a — szintén a szüleimnek köszönhető — jól fejlett szuperegóm az oka, de mégsem érzek emiatt szomorúságot. Sőt, hihetetlenül büszke vagyok arra, hogy normális értékrendet kaptam tőlük, és hogy olyan embernek neveltek, akinek van lelkiismerete. Éppen ezért hasonló értékrendű barátokkal is veszem magam körül. A gyengeségeimet, hibáimat ennek ellenére észlelem, és néha a tervezettnél hosszabban is dolgozom rajtuk. Mi az, amit érdemes lenne akár az etika oldaláról megtámogatni egy ember szocializációjában — avagy, mikor férne ránk egy-két szülői pofon? Egy kicsit marketingesebb célként azt is kitűzhetnénk: hogyan legyünk jobb emberek?

A sorrend nem mérvadó, de azért elég fontos az elején megemlíteni, hogy ne hazudjunk — a füllentés, ferdítés, nagyotmondás és az információ elhallgatása is hazugságnak minősül.

Ne higgyük, hogy okosabbak vagyunk másoknál. Bizony, sokan átlátunk a szitán, még akkor is, amikor ezt nem mutatjuk, talán, mert már az sem fontos, hogy ezt a másikkal tudassuk. És bizony, a hibáinkat nem helyes elhárítani. A magyarázkodás módszere elég gyakori — néha én sem hagyom ki —, sőt, azt is tudni, hogy az őszinteség mellett különösen nehéz még a tetteink következményeit is vállalni, pedig csak el kellene ismerni, hogy elrontottuk. Ráadásul ez sokkalta szimpatikusabb, mint gerinctelennek lenni.

Érdemes a nálunk jobb emberektől tanulni, velük együtt építeni magunkat is. Közben pedig segíteni másokon: bárkinek bármiben, és nem kell rögtön anyagi javakra gondolni, elég néha másnak a csomagjait cipelni, vagy átkísérni egy idős nénit a zebrán. Mosolyogjunk, és többszörösen visszakapjuk. Engem arra tanított egy általam nagyra becsült ember, hogy próbáljak meg mindennap valami jót cselekedni. S közben kerüljük a rosszat vagy minden olyat, ami rossz hatással van ránk, térjünk inkább vissza önmagunkhoz, nem hagyva teret mások befolyásának.

Az individualisták világában már csak leginkább magunknak tudunk örömet szerezni. Pedig milyen jó lenne, ha a szeretteink kedvében is járnánk! Ehhez persze ismerni kell a másikat, figyelni, odafigyelni rá. De bármily hihetetlen is, néha már az is számít, ha megtanuljuk a másik nevét, s a legközelebbi találkozáskor azon szólítjuk őt.

A türelem és a nyugodtság elsajátítható. El kell tudni fogadni, hogy mindenkinek más a tempója, és az életünk jó részeire is figyeljünk. Fogadjuk el a környezetünket, tudatosítsuk, hogy mindenkinek más érzései vannak, és eszerint kell őket kezelni. A lelkiismeret pedig olyasvalami, ami nem véletlenül alakult ki. Hallgassunk rá! Ehhez bátorság is kell — nem félelem nélkül élni, hanem a félelem ellenére is megfelelően cselekedni. Sok rossz dolog történik velünk, nem is tudunk felkészülni mindenre. De arra képesek lehetünk, hogy ne váljunk a saját veszteségeink áldozataivá. Vagyis nem a gyászidőt kell magunktól megvonni, hanem azután úgy élni, hogy lássuk, mikor miért vagyunk szomorúak, és engedjük meg magunknak az örömet is.

Fussunk neki még egyszer: hogyan lehetek hát jobb ember? A legegyszerűbb válasz talán az, ha megtanuljuk szeretni a másikat. Nem kell szentimentálisnak lenni, elég beismerni, hogy az egyik legjobb élmény, amikor szeretünk és szeretve vagyunk. Ilyenkor persze nem lángoló érzelmekre gondolunk, csak arra, hogy ha valaki bánt bennünket, és tudjuk, hogy mi is megtehetnénk ugyanezt vele (vagy akár még jobban, erősebben is), nem tesszük. Ehhez persze látnunk kell a másikban azt is, amit néha ő sem lát. A nem rossz nem egyenlő a val, ergo: azért tenni kell, hogy a másik élete jobb legyen, vagy mi jó példaképek legyünk, hogy ne tékozoljuk el az életünket — nem lehet csak az öncélú szórakozás a mozgatóerőnk, a fókuszban a másik embernek kellene állnia (de nem a másik embertől való függés által!). Ha a másik dühös, akkor hallgassuk meg, ne formáljunk véleményt, fogadjuk el, hogy benne most valami miatt megjelent a düh érzése.

Ahogy a testvéreket se, úgy magunkat se hasonlítgassuk össze másokkal, ellenkező esetben ugyanis előbb-utóbb ránk fog törni a nyomorúság érzése. Felesleges magunkat ebbe a helyzetbe hozni. Örüljünk mások sikereinek, ha azok nehéz, szorgalmas munkával születtek, hiszen nekünk is erőt adhatnak a sajátjaink eléréséhez. És néha adjunk magunknak énidőt, vagy foglalkozzunk olyan dolgokkal, amelyek megerősítik bennünk a pozitív tulajdonságokat: meditáljunk, imádkozzunk, elmélkedjünk, figyeljünk egy kicsit befelé. Ez segíthet egy kicsit lelassulnunk is, jobban odafigyelni az apró dolgokra, meglátni olyasmit, amit korábban nem sikerült — ilyenkor elcsíphetünk egy-egy fontos tekintetet, beleláthatunk egy kicsit mások életébe, és ezáltal megérezhetjük a saját életünk szépségeit.

Egy jó öreg tanács, melyet talán egyre nehezebben adunk át a gyerekeknek (de a jó példa most is segíthet): tiszteljük az idősebbeket!

Együttesen tárgyalom a személyes boldogság és a jót tenni másokkal célját, de ha jobban megfigyeljük, ezek egymásnak nem ellentmondó, sokkal inkább egymást kiegészítő célok. Ha csak az egyik malmára hajtjuk a vizet, akkor vagy a kiüresedés, vagy a mások általi kihasználtság érzésével szembesülhetünk. Természetesen senki sem gyalogolhat át az életen makulátlan hófehér palástban, ezért is fontos az önismeret. Arra is lehetőségünk van, hogy papírra vessük, mi az, amit pozitívnak értékelünk magunkban, és mi az, amit meg nem. Minden bennünk fellépő ellenállással dolgunk van, de máris megtettünk egy fontos lépést: figyelni kezdtünk rá. A pszichológia persze nem elégszik meg a felismeréssel, ha a gyakorlatban minden a régiben marad. Írjuk le fontos céljainkat az életünkben, illetve az ezekkel felmerülő gondjainkat, sőt, beszéljünk erről a barátainkkal is.

Dolly Chugh elmélete szerint a nagyjából jó emberek továbbra is hibáznak, de felvállalják a hibáikat, és megpróbálnak tanulni belőlük. Ilyenkor persze sebezhetőnek érezzük magunkat, de e mögött ott a fejlődés lehetősége, hogy hagyjuk magunkat jobbá válni.


A nyitókép illusztráció: Depositphotos.com

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..