Eleinte meglepődés, durvább esetben sértődés kísérte azt, ha egy-egy családi vagy baráti összejövetel közben elvonultam a szobámba egy rövid időre, vagy ha vendégségben voltunk, kerestem egy csendesebb helyet. Azt hitték, unatkozom, valami bajom van, nem érzem jól magam, pedig éppen attól éreztem jobban magam, hogy egy kicsit csendben lehettem, nem kellett beszélnem, magamon kívül nem volt velem senki. Gyerekkoromban még nem tudtam, miért van ez, mára kiderült, talán nem is az embereket gyűlölöm, inkább csak introvertált vagyok.
Egészen kiskoromban azt hittem, hogy mindenki elfárad a társas eseményektől, hiszen azt láttam, hogy a szülinapi zsúrt vagy családi ünnepet szervező szüleim is hullafáradtan zuhannak ágyba a nap végén. Csak később, az egyetem alatt jöttem rá, hogy van olyan, aki alig tud leállni, aki nem tud aludni egy-egy ilyen esemény után, annyira felpörög, aki „elemében érzi magát” sok ember között, míg én folyamatosan azzal küzdöttem, hogy ne meneküljek el, a vendégek távozása után pedig (vagy miután hazaértem) szinte azonnal elaludtam, olyan fizikai és lelki fáradtság vett rajtam erőt, hogy mozdulni sem tudtam.
Ez az utóbbi években csak fokozódott. Lett egy férjem, aki imád beszélni, és lett két gyerekem, akiknek szintén be nem áll a szájuk, de emellett táncolni, énekelni, rajzolni és „segíteni” is szoktak. Nincs tehát egyetlen szabad percem sem, amikor egyedül lehetek. Elvonulok főzni, jönnek utánam, hogy ne unatkozzam hagymavágás közben, elmegyek fürödni, jönnek énekelni és mesélni, hogy ne legyek magányos, előveszek egy könyvet, hogy abba meneküljek, ám néhány sornál soha nem jutok tovább, valakinek biztosan akkor lesz irtó fontos közlendője. Sokan azt mondanák, ilyen a családos élet, te választottad. És ez rendben is van, én választottam, és ha jól gazdálkodunk az időnkkel, már egyikünk sem lesz soha többé magányos. Na, de nagy különbség van a magány és az egyedüllét között, és nekem az utóbbi hiányzik.
De miért van az, hogy nem tudom igazán élvezni a családi vagy a baráti összejöveteleket? Miért van az, hogy eljön a pillanat, amikor úgy érzem, ha még valaki szól hozzám, azonnal felrobban az agyam? Ma már tudom, azért, mert túltelítődtem. Sok volt az ember, sok volt az inger.
Itt jön a képbe a magyarázat. Az, hogy kiderült, introvertált ember vagyok. Ez egyebek mellett azt jelenti, hogy az egyedüllét boldogabbá tud tenni, mint a tömeg, hogy nem vágyom a társaságra, hogy a legjobban akkor érzem magam, ha otthon lehetek csendben. Nyilván ez egy extrovertált embernek egy kínzással ér fel. Vagy legalábbis nem így képzeli a boldog hétköznapokat. Tudom, mert a férjem igencsak extrovertált. Mit mondjak, nem sok ponton találkoznak az elképzeléseink, ha pihenésről és szórakozásról van szó.
Mi ez a felosztás?
Már az ókorban is megfigyelték a tudósok a különböző személyiségtípusokat, de Carl Gustav Jung, a XX. század egyik legismertebb pszichológusa volt az, aki megalkotta azt a felosztást, amelyet — némi változtatással ugyan, de — a mai napig használunk. Ő nevezte introvertáltnak, vagyis befelé forduló típusúaknak azokat, akik inkább töprengőek, kevésbé keresik a külső kapcsolatokat, sokszor visszahúzódóak, és nem szívesen mutogatják magukat. Míg az extrovertált, azaz kifelé forduló típusba azokat sorolta, akik szívesen teremtenek kapcsolatokat, keresik mások társaságát, és szeretik megmutatni magukat a világnak.
Szakemberek azonban egyetértenek abban, hogy nem lehet ilyen élesen elválasztani egymástól a személyiségtípusokat, és akkor az ambivertált emberekről még nem is esett szó. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok, akikben megvannak mind az extrovertáltak, mind az introvertáltak személyiségjegyei, de ezek helyzettől függően kerülnek felszínre. Ebbe a kategóriába esik a legtöbb ember, hiszen időnként szinte mindenkinek jólesik társasági eseményen megjelennie, máskor viszont inkább otthon kuckózna be.
Anđela Zlatković defektológus szerint különbséget kell tenni az introvertált és az aszociális típus között, az utóbbi valóban kerüli az embereket és a szociális interakciókat, míg az előbbi inkább csak megválogatja, kivel szeretne lenni, és mikor.
A szakember is hangsúlyozta, amit én is éreztem korábban, hogy amikor a társaság nem fogadja el valakinek az elvonulási szükségletét, akkor az az ember úgy érezheti, valami nincs rendben vele, különbözik, kirekesztett. Ez számos további negatív érzelemmel járhat, ezért fontos már korán felismerni a befelé forduló személyiségre jellemző jegyeket, és elsősorban a szülőknek kell elfogadniuk, támogatniuk az introvertált gyereküket. Ha a szülő azt látja, hogy gyermeke inkább otthon ül, olvas, elmélyülten játszik, és nem keresi a kortársai társaságát, vagy teljesen más témák érdeklik, mint osztálytársait, akkor nem kell mindjárt megijedni, és kiparancsolni a többi gyerek közé, hanem igyekezni kell elfogadni, hogy ő ilyen. Ezzel a gyerek is elfogadja, hogy nincs vele semmi baj, és felnőve könnyebben kezeli majd saját viselkedését.
Anđela Zlatković szerint nem arról van szó, hogy az introvertáltak kerülnék az embereket, de ők inkább csak néhány „kiválasztottal” érzik magukat boldognak és elégedettnek, nincs szükségük arra, hogy mindenki rájuk figyeljen, ám időnként ők is szeretnek kimozdulni és társaságba menni, csak az ilyen alkalmak után csendre és egyedüllétre van szükségük a feltöltődéshez. Az introvertáltak egyébként sokkal ritkábban unatkoznak, mint extrovertált társaik, ugyanis éppen az teszi őket boldoggá, amitől egy kifelé forduló személy a falra tudna mászni.
Felmérések szerint a koronavírus-járvány alatti kijárási tilalmat sokkal jobban viselték az introvertáltak, mint az extrovertáltak, de csak azokban az esetekben, ha egyedül éltek, vagy ha a családdal való összezártság idején is volt egy helyiség, ahová elvonulhattak.
Kinek jobb?
Mindezek után nem lehet azt mondani, hogy jobb vagy rosszabb introvertáltnak, illetve extrovertáltnak lenni, hiszen mindkettőnek megvan a pozitív és a negatív oldala is. Egy introvertált lehet, hogy nagyobb sikereket tudna elérni, ha időnként jobban igyekezne kapcsolatot teremteni, vagy felemelné a szavát, egy extrovertált pedig talán akkor lenne sikeresebb, ha néha nem mesélni szeretne, hanem meghallgatni a másikat, esetleg előbb átgondolná, mit is szeretne, és csak utána kommunikálná azt (nem pedig fordítva).
A szakembert természetesen a férjemmel való kapcsolatról is megkérdeztem. A defektológus szerint egy introvertált és egy extrovertált ember nagyon jó kapcsolatot építhet ki, szívbéli jóbarátok és nagyon jó házastársak is lehetnek. Tévedés ugyanis azt hinni, hogy az introvertált emberek gyűlölik a társaságot. Egyszerűen csak a nagy társaságot és a felszínes barátságokat kerülik, de ha kialakul valakivel a bizalom, akkor már keresik is ennek a másik embernek a társaságát, illetve az introvertáltak jó hallgatóságai az extrovertáltak szóáradatának.
És akkor mi a teendő?
Semmi. Nem kell semmit sem csinálni. A cikk címében feltett kérdésre az a válasz, hogy sehogyan, és nem is kell megpróbálni. Nem kell az introvertált embert arra biztatni, hogy lépjen ki a komfortzónájából, és igyekezzen minél több emberrel kapcsolatot teremteni, ahogyan nem kell (és általában ezt nem is szokták) az extrovertált személynek azt mondani, hogy forduljon egy kicsit magába, és kutasson a lelke mélyén, üljön csendben órákig, hátha ráérez arra, milyen jó is a befelé fordulás. Ez nem így működik. Meg lehet tenni egy-egy lépést a másik irányba, de a legjobb az, ha mindenki békén hagyja a másikat, nem akarja ráerőltetni a saját világlátását, és nem próbálja meg belekényszeríteni egy olyan helyzetbe, amely kényelmetlen és frusztráló lehet.
