Bendarzsevszkij Anton elsősorban a posztszovjet térség — különösen Oroszország, Ukrajna és Belarusz — geopolitikai és biztonságpolitikai folyamataival foglalkozik. Pécsett történelem és kommunikáció szakon szerzett diplomát, tanulmányokat folytatott az Egyesült Királyságban is, és pályafutása során több geopolitikai kutatóintézetet vezetett. Rendszeresen publikál és szerepel a magyar médiában külpolitikai elemzőként, valamint nemzetközi konferenciák visszatérő előadója.

* Az utóbbi időben többször is arról beszélt, hogy az orosz és az ukrán tárgyalódelegációkban új, a fronthelyzetet jobban ismerő személyek jelentek meg. Valóban közelebb vihet ez a háború lezárásához, vagy inkább csak taktikai változásról beszélhetünk?

— Azt gondolom, hogy ez nem egyszerű taktikai lépés, hanem annál jóval több: ténylegesen megkezdődött a tárgyalások lezárásának részletes, technikai előkészítése. Most olyan, döntési pozícióban lévő szereplők képviselik a két országot, akik jól ismerik a fronthelyzetet, valamint a felek képességeit, problémáit, lehetőségeit, és nem elsősorban politikai szándékokból, hanem valódi megoldások keresésével közelítik meg a tárgyalásokat. Az orosz delegációt Kosztyukov, a GRU, vagyis az orosz katonai hírszerzés vezetője irányítja. Az ukrán oldalon a korábbi védelmi miniszter, Umerov vesz részt, de kiemelten fontos szereplő Kirilo Budanov, az ukrán katonai hírszerzés korábbi vezetője is. Budanovnak a jelek szerint igen jó kapcsolatai vannak az Egyesült Államokkal, és egyes vélemények szerint az amerikai vezetőség a jövőben is fontos szerepet szánhat neki Ukrajnában.

* Hogyan látja jelenleg Oroszország fő stratégiai célját Ukrajnában? Területszerzésről, biztonságpolitikai pufferzóna kialakításáról vagy inkább politikai befolyásszerzésről lehet szó?

— Valószínűleg a veszteségek minimalizálása lehet most Oroszország fő célja. A korábban meghirdetett győzelmi feltételek minimumát próbálják elérni, hogy a háború lezárásakor a mérleg összességében pozitívnak tűnjön orosz szempontból. Jelenleg Oroszország Ukrajna területének mintegy 19 százalékát ellenőrzi, de ebben benne vannak a már 2022 előtt elfoglalt területek is, például a Krím, illetve Donyeck és Luhanszk egy része. Ez ugyan jelentős terület, de messze elmarad a háború kezdeti céljaitól. Az induláskor Oroszország Ukrajna teljes demilitarizálását és „denácifikálását” hangoztatta, mely valójában az ukrán vezetőség leváltását és egy oroszbarát kormány hatalomra segítését eredményezte volna. 2024 közepe óta az orosz cél az volt, hogy teljesen megszerezzék a megszállás alatt álló négy ukrán megye — Zaporizzsja, Herszon, Donyeck és Luhanszk — közigazgatási területét. Jelenleg azonban csak Luhanszk van szinte teljes egészében orosz ellenőrzés alatt. A jelek szerint Moszkva most ennél szűkebb céllal is megelégedne: a teljes Donbasz, vagyis Luhanszk és Donyeck megszerzésével. Ez lehet az a minimum, amelyet Vlagyimir Putyin győzelemként tud kommunikálni, hiszen a konfliktus gyökerei is ehhez a térséghez köthetők.

* Az orosz külpolitika és gazdaság mozgásterét mennyiben befolyásolja Kína? Valóban egyre nagyobb függőség alakul ki Moszkva részéről?

— A kínai vállalatok — állami és piaci szinten egyaránt — egyértelműen kihasználták a helyzetet, és saját javukra fordították az orosz gazdaság Nyugattól való elszakadását. Oroszország számára ez nem tudatos választás volt, inkább kényszerpálya. A nyugati szankciók és a nyugati cégek kivonulása után keletkezett gazdasági űrt nagyrészt kínai vállalatok töltötték be. Ma például Moszkvában már feltűnően sok — akár minden második, harmadik — autó kínai gyártmányú, ami néhány éve még elképzelhetetlen lett volna. Hasonló folyamat figyelhető meg több szolgáltatási és termékszektorban is. Az energiahordozók területén a helyzet árnyaltabb. A földgáz exportját nem lehet egyik napról a másikra átirányítani, mert hiányzik hozzá a megfelelő infrastruktúra. A kőolaj esetében viszont már teljesen átalakult az exportstruktúra: az orosz olajexport több mint 80 százaléka ma Kelet-Ázsiába irányul, elsősorban Kínába és korábban Indiába. A háború előtt Oroszország kedvező helyzetben volt, mert energiahordozóit egyszerre exportálta Európába és Ázsiába. Ma ez a diverzifikáció nagyrészt megszűnt, Európa szerepe jelentősen csökkent — bár például Magyarország még kap orosz gázt vezetéken —, így Moszkva egyre inkább Kínától függ.

* Több hír jelent meg arról is, hogy Oroszország gazdasági oldalról lassacskán beleroppan ebbe a háborúba. Mennyire megalapozottak ezek a hírek?

— Inkább úgy jellemezném a helyzetet, hogy az orosz gazdaság nem összeomlik, hanem egy lassú, fojtogató folyamaton megy át. Nem kell rövid távú gazdasági összeomlásra számítani, viszont Oroszország legalább tíz-tizenöt évnyi fejlődési és technológiai potenciált veszíthet el, és ha a háború tovább húzódik, ez a szám még nagyobb lehet. Az orosz költségvetés jelenleg körülbelül egyharmadát, nagyjából 31–32 százalékát fordítja az ország közvetlenül a háborúra. Hosszú távon nehéz fenntartható gazdaságot építeni úgy, hogy az állami forrásokat ilyen arányban költik katonai célokra, ráadásul ezek a kiadások nem teremtenek tartós gazdasági értéket: nem infrastruktúra-, egészségügyi, technológiai fejlesztések vagy űrprogramok épülnek belőlük, hanem olyan eszközök, amelyek gyorsan megsemmisülnek a harctéren. A védelmi ipar elszívja az állami forrásokat és a képzett munkaerőt. Mindehhez demográfiai gondok is társulnak. Az elmúlt években legalább 1 millió ember hagyta el Oroszországot, jellemzően képzett, középosztálybeli szakemberek. Emellett sokan a háborúban szolgálnak vagy elesnek, ami tovább csökkenti az aktív munkaerőt.

* Az Egyesült Államok és a NATO szerepe mennyire befolyásolja Moszkva döntéseit? Oroszország inkább védekező stratégiát követ, vagy globális hatalmi pozícióját próbálja erősíteni?

— Az egyik — talán legfontosabb — orosz narratíva szerint az ukrajnai háború a NATO terjeszkedésének megakadályozásáról szól, és Moszkva azt próbálta elérni, hogy a nyugati katonai szövetség ne terjedjen ki a korábban orosz érdekszférába tartozó posztszovjet térségre. Ha azonban az elmúlt évtizedek eseményeit vizsgáljuk, látható, hogy a NATO-bővítés nem kényszer hatására történt: az érintett országok saját, szuverén döntésük alapján csatlakoztak. Magyarország, Lengyelország vagy a balti államok például történelmi és politikai tapasztalataikból kiindulva tudatosan keresték a NATO-tagságot, mert úgy látták, ez adhat számukra biztonsági garanciát egy esetleges jövőbeli orosz befolyással szemben. Sok politikai döntéshozó számára reális forgatókönyv volt, hogy Oroszország idővel megerősödik, és ismét megpróbálja visszaépíteni korábbi érdekszféráját. Ha azt nézzük, Oroszország mit nyert vagy veszített az ukrajnai beavatkozással, stratégiai szempontból inkább veszteségek láthatók. Finnország és Svédország NATO-tag lett, ami jelentősen átalakította a biztonsági helyzetet. A finn csatlakozás különösen érzékeny Moszkva számára, hiszen ez a lépés, mondhatni, megduplázta a NATO és Oroszország közös határát, ráadásul Finnország közelsége a stratégiailag fontos orosz létesítményekhez — például a murmanszki kikötőhöz vagy a Kola-félszigeten található nukleáris bázisokhoz — új biztonsági kihívás.

* Ha a konfliktus elhúzódik, milyen hatással lehet ez Európa és a térség biztonságára, illetve a világrend átalakulására?

— Látni kell, hogy Európán belül sem teljesen egységesek az érdekek. Az európai kontinens egésze számára az elsődleges cél az lenne, hogy a háború mihamarabb véget érjen. A konfliktus hatalmas pénzügyi forrásokat emészt fel: Ukrajna támogatása jelentős terhet ró az európai gazdaságokra, miközben ezek az összegek akár az európai versenyképesség javítására vagy a vállalatok támogatására is fordíthatók lennének. Külön gondot okoznak azok a politikai és katonai nyilatkozatok, amelyek egy esetleges NATO—Oroszország-konfrontáció lehetőségéről szólnak a következő években. Az ilyen kijelentések — akár német, francia vagy norvég katonai vezetőktől — tovább növelhetik a bizonytalanságot, ami visszafoghatja az Európán kívüli befektetéseket, különösen Közép- és Kelet-Európában. Ezért Európa egészének alapérdeke egy tartós és stabil békerendezés lenne, mely a gazdasági növekedésre is kedvezően hatna.