A XXI. század Matula bácsija – ez jut eszünkbe, ha „Paksi” Kovács Istvánra gondolunk. Arra az emberre, aki most végleg eggyé lett azzal a természettel, amelyhez egész életében tartozott. Halála nem csupán egy ember elvesztése: egy letűnő életforma, egy archaikus tudás, egy különös, szabad és konok világszemlélet is távozott vele.

A Mi Kengyiánk… – ez a neve az általa alapított Facebook-csoportnak, melyben nagy szeretettel osztotta meg mindennapi tevékenységét, rutinját, gondolatait – és nem mellesleg gyönyörű természetfotóit, -videóit. Kedves kutyája, Doki is nagy szerepet kapott itt, valóságos rajongói tábora alakult ki az ebnek.

„Paksi” Kovács István (a szerző felvételei)

Amikor főszerkesztőnk felkért, hogy írjak megemlékezést Istvánról, tudtam, hogy nehéz feladatra vállalkozom. Hogyan is lehetne két oldalba sűríteni egy életet, hetven évet? Hogyan írjak róla úgy, hogy az ne legyen túl felmagasztaló, a szomorú alkalom okán ne legyen humoros (pedig lehetne, de még mennyire!), és ne legyen túl személyes sem részemről. Nehéz megtalálni az arany középutat – az olvasó döntse el, sikerült-e.

Már egészen kicsi koromtól kezdve ismertem Pista bácsit, Paksit, ahogy itt mindenki nevezte. István nem egyszerűen a természet közelében élt, mondhatni, ő maga is a táj része volt. A Kengyia-sziget déli csücskén, a régi Baracskai-Duna, a mai Bajai-csatorna partján álló kunyhója nem csupán lakhely volt, hanem menedék, sőt, úgyszólván világnézet. Egy átalakított méhészkocsiban lakott, szomorúfüzek árnyékában, melyeket ő maga ültetett még egy bő emberöltővel ezelőtt. Az öböl partján élte szerény életét, ott, ahol a mocsár, az erdő és a víz még őriz valamit a hajdani ártéri ember világából. Szokása volt úgy fogalmazni: „Utolsó mohikán vagyok.”

Szomszédjaiként ápolta a viszonyt a vízimadarakkal

2021-ben még egyetemistaként készítettem vele interjút az egyetemi online újság, a Newsroom Communicator oldalára. Ebből most beemelnék néhány idézetet:

„Szerelmes vagyok ebbe a tájba, a szó szoros értelmében… Nem tudnék már a kakukkszó és a kabócaciripelés nélkül élni, ez a hely jelenti az életemet” – mondta akkor, s ebben a két mondatban szinte minden benne volt, amit róla tudni kellett.

„Paksi” Kovács István azok közé az emberek közé tartozott, akiket ma már alig – vagy egyáltalán nem – értünk meg. Én sem értettem őt mindig. Mégsem mondhatom, hogy különc volt, csak még egy olyan rend szerint élt, amelyből mi, modern emberek már régen kizuhantunk.

„Körülbelül 150 évvel ezelőtt kellett volna születnem, akkor egyáltalán nem lógnék ki a sorból” – mondta, ha valaki kérdőre vonta. Ő nem a kényelmet kereste, hanem a szabadságot. Nem a biztonságot, hanem az otthont. Nem a birtoklást, hanem a jelenlétet.

A hideg téli zimankóban sem tántorodott meg

„Számomra ez egyáltalán nem nélkülözés, hanem élvezet” – vélekedett arról az életformáról, amelyet mások egyszerűen szegénységnek, nélkülözésnek láttak. Nem volt ez romantikus szerepjáték. István valóban így gondolta. Nap mint nap biciklivel járt Bezdánba bevásárolni, kézzel mosott, télen vályúban fürdött, nyáron a csatornában, nem volt televíziója, s a külvilággal egyetlen biztos kapcsolata maradt, a számítógépe. Legértékesebb vagyontárgya egy Sony márkájú kis kamera volt, ezzel járta az erdőt, a vizet, majd szerkesztette, vágta nagy elánnal a videókat – ebben lelte örömét. Mégsem volt szegény. Sőt. Ritka gazdag ember volt, lelkileg mindenképp.

Felmenői halászok voltak, a nagyapja mellett tanulta meg a víz olvasását, a haljárás ismeretét, a nádasok és a ladik nyelvét. Még most is előttem van, ahogy a mólón ül, és hálót köt. A csomók egymás után születnek, futnak, rendeződnek, mígnem lassan testet ölt a forma. Volt ebben valami különös nyugalom, valami ősi, szinte szertartásos rend, melyet az ember órákig tudott nézni anélkül, hogy megunta volna.

Gyermekkorában még magától értetődő volt mindaz, ami ma már csak emlék. Akkor még természetesnek számított, hogy az ember borítókosárral figyeli a ponty túrását, hogy térdig gázol a piócás vízben, vagy hogy pontosan tudja: a csontos kece folyóvízre való szerszám, míg a vejsze és a varsa az állóvíz csendes világához tartozik. Ez a tudás nem iskolában született, és nem könyvek lapjain élt: nagyapáról unokára, kézről kézre, csónakból csónakba szállt tovább.

István próbálta átadni ezt a tudást annak, aki nyitott volt rá. Sokat mesélt a régi világról, az egykori öregekről, a saját élményeiről. Gyakran beszélgettem vele estébe nyúlóan, tábortűz és sült hal mellett, szúnyogok millióit hessegetve. De ilyenkor mindig örömmel mesélt, én pedig örömmel hallgattam.

István kunyhója

Élete kanyargós volt, akár a hajdani Duna-ágak. Volt pincér, postás, halász, haltenyésztő. Dolgozott csárdában, étteremben, a tengeren, a Dunán, majd visszatért oda, ahova mindig is tartozott: a vízhez, a szigethez, Kengyiához. És bár sokszor kemény árat fizetett ezért a hűségért, soha nem tagadta meg önmagát.

Kevés ember beszél olyan kegyetlen őszinteséggel önmagáról, ahogy ő tette. Nem szépített, nem mentegetőzött. Nincs olyan ember e világon, akit egyértelműen jónak vagy rossznak ítélne a környezete, ezért ő nem sokat adott a véleményekre.

A természet nemcsak otthona volt, hanem tanítómestere is. Pista történeteiben mindig ott volt az élet nyers elevensége: az 56 kilós harcsa, a csónakot kilométereken át vontató amur, a vadkanroham, a sakálok gyűrűjében töltött éjszaka, a bokáig érő árvíz a kunyhóban, a tíz nap csónakban alvás. A ’90-es évek délszláv pokla idején is a szigeten maradt. Körülötte lőttek, fosztogattak, Vukovár füstje látszott a távolban, de ő ott volt, átvészelte. Nem hősként mesélte ezt sem. Csak úgy, mint az élete egyik újabb próbáját.

„Mindenkinek megvan a maga sorsa, amit meg kell, hogy éljen. Meg kell, hogy éld!” – hangsúlyozta, valahányszor az élet rögöt gördített elébe.

Kedvenc kamerájával (Bosznai István felvétele)

Örömmel fogadott mindenkit. Kávéval, pálinkával, étellel kínált, nem sajnált senkitől semmit. Neki is alig volt valamije, de azt a keveset is odaadta volna… Horgászok garmadája fordult meg nála az évtizedek során. Ki a ladikját bízta rá, ki csak ügyét-baját osztotta meg vele, ki csak simán társaságra vágyott, ő mindenkivel szívesen elbeszélgetett.

Aki ismerte, tudta: nem volt ő remete, hiába mondták rá sokan. Aki betért hozzá, azt hellyel, kávéval, szép szóval fogadta – mégis, gyakran kellett magyarázkodnia életmódja miatt. Kutyája, macskája, a hozzá szokott hattyúk, a pecások, a szomszéd bungalósok: ez volt az ő közössége. Kicsi, de valódi.

Ha életét, életfilozófiáját egyetlen mondattal szeretném összegezni, Anne Frankot idézném: „Mindenki, aki elég hosszan és elég mélyen szemléli a természetet és rajta keresztül önmagát, […] minden kétségbeesésből magától kigyógyul majd.”

Arra tanított, hogy az egyszerűség nem nyomor. Hogy a csend nem üresség. Hogy a magány nem feltétlenül elhagyatottság. Hogy az ember nem akkor él jól, ha sokat birtokol, hanem ha tud jó lenni, jót tenni, és tudja, hol a helye a világban.

„A lelki fejlődésben hiszek, nem a materiálisban” – ez volt az ő hitvallása. Nem könyvből tanulta, filozófusokat névről sem ismert. Egyszerűen csak a maga áldozatai, veszteségei, tévedései révén jutott el idáig.

Most, hogy eltávozott, nagy ürességet hagy maga után. István hazament, de emléke mégis tovább él a békakuruttyolásban, a kakukkszóban, a nádasok susogásában, a galagonyavirág-illatú, májusi estékben és a Bajai-csatorna mélységes víztükrében. Béke poraira!